Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)
Áprilisban Hindenburg lesz a birodalmi elnök — a jelöltekre leadott szavazatok csaknem fele az övé. Bécsben a nyár folyamán tüntetések folynak az Anschluss mellett, noha Mussolini még májusban kijelentette: „Olaszország sohasem engedi meg Ausztria csatlakozását Németországhoz.” A kisantant is ideges. A májusi bukaresti konferenciáról kiadott félhivatalos kommünikében megállapítják, hogy Magyarország „nem tudja rászánni magát arra, hogy teljesítse elvállalt kötelezettségeit, és minden alkalommal megkísérli, hogy a külföldi közvéleményt a trianoni békerevízió gondolatának megnyerje. Ezáltal veszélyezteti a békét, illetve a békeszerződések által előállott helyzetet. Hatalmas hadügyi költségvetése, amelynek tételei a románok által előirányzott költségeket is elérik, másrészt a magyar költségvetés pazarló összeállítása, mely mögött a jóvátétel megfizetésének lehetetlenné tétele keresendő, olyan tények, amelyek magukért beszélnek..Ausztriát óva inti a német egyesüléstől: „keresse gazdasági boldogulását a kisantant államaival”; ugyanakkor tiltakoznak a bolgár hadsereg magas létszáma ellen, végül pedig jelzik, hogy amennyiben e három ország nem hallgat a figyelmeztetésre, a kisantant „olyan ellenintézkedésekre fok felkészülni, aminőkre a múltban nem volt példa”. Kínos szenzáció július végén: a belgrádi csehszlovák követ Ferenc Ferdi- nánd megöletésének évfordulóján koszorút helyez el a merénylő Princip sírján. A kisantant-fÓvárosokban viszont MacDonald kelt idegességet, aki a brit Munkáspárt liverpooli értekezletén kijelenti: ha ismét hatalomra kerül, mindent elkövet a versailles-i szerződés módosításáért, mert „olyan béke ez, amely kihatásában rosszabb, mint a háború volt”. De az igazi veszélyt a kisantant számára valójában mégis a hivatalos angol politika jelenti. A konzervatívok szovjetellenességéből nyilvánvalóan következik, hogy mindent megtesznek, a „rapallói vonal” felszámolására: el akarják szakítani a weimári köztársaságot Moszkvától. E törekvés gyümölcse lesz az október 16-án aláírt locarnói egyezmény. Lényege az, hogy egyrészt Franciaország és Belgium, másrészt Németország ígéretet tesznek: nem indítanak háborút; a kölcsönös ígéreteket pedig Nagy- Britannia és Olaszország „fegyveresen garantálja”. De a legfontosabb elem a „rajnai paktum”, amelyben az érdekeltek elismerik a versailles-i szerződésben rögzített francia—belga—német határokat. Elégedett Stresemann, a német külügyminiszter, és kollégája, Briand is, akinek miniszterelnökséget hoz a locarnói siker: „Franciaország végre megszerezte biztonságát a Rajnánál!” Lord D’Abernom brit diplomata pedig ezt írja naplójába: „Október 16-ika fordulatot jelent a háború utáni Európa történetében. Eltörölték a győztesek és legyőzőitek közötti demarkációs vonalat. Anglia számára ez visszatérést jelent az erők egyensúlyának politikájához.” Lelkes kommentátorok magyarázzák: a szerződés, amennyiben megszegésére vetemednék, kétfrontos háborúval fenyegeti Németországot, hisz ott van hátában a kisantant-támogatta Lengyelország... De furcsa módon épp a lengyelek nem boldogok. Miközben a párizsi utcákat lelkes fáklyásmenetek járják, a varsói lapok kínos kérdéseket feszegetnek: hogyan működnék vájjon a francia szövetség egy keleti — Lengyelország vagy Csehszlovákia ellen irányuló — német támadás esetén? Es átengedné-e Németország a francia csapatokat — ha azok egyáltalán hajlandók volnának elindulni — egy lengyel—szovjet háború esetén? Budapesten október 17-én, Locarno másnapján a Várba tévedt hatalmas vaddisznót lőnek le, közvetlenül a Sándor266
