Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)
nemzeti hadsereg „Kapisztrán Jánosa” — tervezi a Gellérthegy csúcsára a „magyar vallás katedrálisát”, amelynek alagsorában fehér lovat áldoznak, fölötte a katolikusok, még feljebb a protestánsok, legfelül pedig az „egyesített magyar vallás” hívei imádják majd a hazafias Istent. Októberben a Blaha Lujza Színházban Drasche-Lázár Alfréd államtitkárnak, a trianoni szerződés aláírójának operettjét, a Délibáb herceget játsszák, amikor Budörs tájékán megszólalnak IV. Károly ágyúi... ★ Bármily furcsán hangzik a mai fülnek: 1921-ben a Habsburg-restauráció még realitás. Nemcsak országon belül, de a „nagy politikában” is. A budapesti képviselőház vitái arról, hogy az 1867-es kiegyezési törvényben megerősített prag- matica sanctio jogot ad-e változatlanul IV. Károlynak a Habsburg-birtokok „feloszthatatlan, elválaszthatatlan, kölcsönös és együttes” birtoklására — épp annyira érdeklik a távoli, mint a közeli fővárosokat: a nagyhatalmak a magyar trónkérdést a „kelet-európai rendezés” kívánatos vagy nem kívánatos lehetőségeként, az utódállamok pedig fenyegető veszély gyanánt értékelik. A „nemzeti királyság” — koronás Horthyval, vagy nélküle — kisebb veszély a szomszédokra, hiszen az nyíltan összefonódik a magyar hegemónia igényével; a Habsburg-restauráció ennek burkoltabb — a nagyhatalmakkal könnyebben elfogadható — változata, amelynek ráadásul ekkor még hívei is vannak az érintett kisállamok társadalmának bizonyos rétegeiben. A magyar államforma dolgában nincs ellentét a rendszeren belül egymással hadakozó csoportok között. Más, mint a királyság szóba sem kerülhetett: csak ez jelentette a „szent korona” által összekapcsolt területek egységét, minden egyéb — lemondás a történelmi jogokról, Szent István ezeréves birodalmáról. A konzervatív legitimisták egyszerűen a pragmatica sanctio alapján képzelik el a Habsburg-restaurációt, míg a „haladók” új alapot kívánnak a trón alá. Szerintük a dinasztia és nemzet közötti „kölcsönös szerződésnek” végül is az uralkodóház nem tudott eleget tenni; amellett nyivánvaló ■— mondja ki Andrássy Gyula gróf —, hogy „a mai korban egy családnak nem lehet joga egy nemzetre”. A restauráció tehát csakis alkotmányos úton valósulhat meg, „a nemzet valóságos és törvényes akarata szerint”, elismerve a múlt bűneit és a jövőre „garantálva minden réteg jogos érdekét”. Ilyen biztosítékok mellett már valóban a restauráció a legkívánatosabb megoldás, mert az adott helyzetben csakis „a Habsburg-háznak a nemzet minden rétegébe évszázadok óta belegyökerezett tekintélye” lehet alkalmas arra, hogy az uralkodó osztályokat és „a nemzeti munka rétegeit” együtt működtesse a „történelmi célokért”. Az elszakított országrészeket kizárólag „a jogfolytonosság és királyhűség hozhatja vissza a magyar államhoz”, hisz például Horvátországgal az egyetlen lehetséges kapocs a Habsburg-főn lévő szent korona. „A nemzeti és faji jelleg kizárólagos kiélése” — tehát a nemzeti királyság gondolatával egyesített fajvédő nacionalizmus — „eltávolítja tőlünk az utódállamokban élő nem-magyar tömegeket és megsemmisít minden nekünk kedvező politikai áramlatot.” Ha pedig sikerülne a területi integritás visszaállítása — mondja tovább Andrássy —, akkor „a sokfajú, sok felekezetű, sokféle érdekszövetségű” országban megint csak a Habsburg-uralkodó „egyetemesen megalapozott tekintélyére” lesz szükség a „termékeny egységhez”. 248
