Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Tóth Bálint: Most osztják a vacsorát (novella)
Gyors léptekkel átvágott az utcán, s a túlsó oldalon megindult a part felé. Már teljesen besötétedett. A gesztenyefák koronái fekete tömbként feszültek a csillagos égre. A sétány kőkorlátjára könyökölt, és egyszerre megérezte a víz szagát. Gyerekkor és szabadság szaga volt a víznek. Hirtelen megszédült. Üjra, meg újra teleszívta tüdejét a friss dunai levegővel, s egyre jobban szédült. Megkapaszkodott a mellvédben, úgy érezte, egy lépést sem tudna tenni támaszkodás nélkül. Megfordult, hátát a korlát kőperemének vetette. Lassan körülj ártatta a tekintetét. A villamosmegállót kereste. Egyszerre megdermedt. Az egyik gesztenyefa mögött, félig takarásban, de úgy, hogy az utcai lámpa fényében még megnyúló árnyékát is kivehette, egy magas, szőke férfi állt, és őt nézte. Nem mozdult. Árnyékban volt az arca, de érezte, őt figyeli. A remegés újra elkezdődött a gyomrában, és felszaladt a torkába. Futni kezdett, le a lépcsőn, a vízhez. Leült a legalsó lépcsőre, és lopva hátrapillantott. Az idegen ott állt a kőkorlát mellett és nézte. Érezte, minden feljön a torkába. Akkor szólaltak meg a Szent Anna templom harangjai. Most osztják a vacsorát — gondolta gépiesen — cirokrizs hússal — s hirtelen szájában érezte a nyúlós, pépszerű masszát. A víz fölé hajolt és hányni kezdett. Hosszan, kitartóan. Remegett a térde. A szeméből csorogtak a könnyek az erőltetéstől. Aztán lehajolt, és a Dunában megmosta az arcát. Az idegen akkorra már ott állt fölötte a lépcső tetején. Nézte. Felugrott, felrohant a lépcsőn, és elrohant mellette. Üvölteni akart — Mit akar tőlem! — de a hányástól és rémülettől összeszorult torkából csak valami artikulátlan morgás szakadt fel, mint álmában, amikor nem tudott kiáltani. Szerencséje volt, a villamossal egyszerre érkezett a megállóba. Felugrott az első peronra. Jegyet kért és megnyugodva kapaszkodott meg a rézfogantyúba. Aztán, biztonság kedvéért, fejét görcsösen centiméterről-centiméterre félkörbe fordítva körülpillantott a kocsiban. Az idegen ott állt a hátsó peronon és őt nézte. Le nem vette róla a szemét. Ügy érezte, a térde is megcsuklik. Ez az alak azt is látta, hogy hánytam — gondolta, és rettenetesen ideges lett. Jobban kiadta magát, mint bent bármikor. A gyomrába újra feljött a remegés, és a hányinger újra kezdődött. Közben szemét nem tudta levenni az idegenről. A tekintetük fogva tartotta a másikét. Lassan, roppant erőfeszítésébe került, újra az ablak felé fordult. Nézte a maga arcát. A szemeit éppen úgy nem tudta kivenni, mint az idegenét. A villamos megállt, és újra nekilódult. — Talán leszállt! — és újra odafordult. Az idegen ott állt, és közömbös fölénnyel nézte. Érezte, a hátán végigfut a víz, és a fogai hidegek lesznek. Megint olyan erősen érezte a hányingert, mint a parton. Lehunyta a szemét és arra gondolt — Csak nem hányni! Csak nem hányni! — Hirtelen megkönnyebbült, sikerült visszanyelnie az undort. De a remegés a gyomrában nem múlt el. Kinyitotta a szemét, és újra látta az idegent, még egyre őt nézte. Lassan az ablak felé fordult, és szembenézett verejtékező, sápadt tükörképével. Élesen, fürkészve figyelte. S a tükörképe élesen, fürkészve figyelte őt. Ettől fogva ez már mindig így lesz gondolta, és újra érezte a hányingert. — Ettől fogva így lesz? Mindig? 241
