Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Szombathy Viktor: Hegyes-Kis-Somlyó vitéz író-huszárja

A „gömöri mosoly” szívem szerint való; barátom édesapja tanár volt egykor a gömöri Rozsnyó városában, édesanyja ugyanott a két világháború közötti felvidéki magyar irodalom egyik jelese. Gyermekeik könyvek között, kéziratok látásával nőttek föl, minden betűt tisztelni tanultak. Tudta Bandi barátunk, mivel tud elcsábulni egy hajdani szerkesztő!

Belelapoztam, majd szomjas kíváncsisággal végigolvasván a könyvet, a francia regényíró hősét láttam magam előtt, aki — nyilván az olvasó is emlékszik a leírtakra — fiatal katonatiszt korában ide-oda bolyong egy füstös csatamezőn, s csak évek múlva jön rá: a Waterlooi csatában vett részt. Az olvasásra kapott kis könyv írója azonban ennél sokkal többet látott: mindig tudta, hol van, mely csaták apró részese, ha az összefüggésekkel ő sem volt tisztában; kicsi pont a milliók között, hol szenvedő, hol győzedelmes. Elképesztő, mekkora területet kellett bejárniok, de könyvünk hőse és írója ezt legalább lóháton tette. Ha éppen nem dőlt ki alatta a ló.

Amikor vagy huszonöt esztendővel ezelőtt a MÉMOSZ könyvtári ablakában — éppen zúzdába való menesztés előtt — Deák Ferenc nyolckötetes német lexikonénak megmaradt három kötetét Tudós Akadémiánk számára megmenteni tudtam, s mikor — jóval ennél előbb — legnagyobb bankunk rendkívül gazdag könyvtárának darabjait szemellenzős utódok selejtezni kezdték — (még Mórára, Benedek Elekre, Gárdonyira, sőt Veres Péterre is nyilvánítván: „szemét!”) — a kegyelettelen értékherdálás szomorú érzése csapott meg s a tehetetlenség kínja: nem tudtuk megmenteni a tonnányi könyvtömegeket, pedig sejtettük, lészen még feltámadásuk.

Ha a kissomlyói könyvtár megannyi „értéktelen” kötetének hivatalos rendeletre történt elégettetésekor nem áll ott egy jószemű diák, s nem menti ki a könyvet a veszejtendők közül, ez a kis piros könyv, egy Napóleonnal szemben álló regiment strázsamesterének önéletírása, végkép elenyészett volna a bürokratikus füst gomoly- gó tengerében. S most nem kaphatna nyilvánosságot!

Azon kell szomorkodnunk, hogy száz és száz könyvtársát ki nem menthették. Láttam egy pincében a zúzdába küldöttek ezreit.

De miről s kiről van szó, mondjuk már el.

Egy Hegyes-Kis-Somlyón született iskolásfiút 1789-ben a soproni líceumba küldenek — jóeszű gyerek lévén —, de a gyerek már odaérkeztekor, tizenegy éves korában, kalandokról, katonai dicsőségekről álmodozik. Ritka eset: neki sikerült. Tizennégy éves korában jelentkezik huszárnak — három évet bírt ki a líceumban — és az orvos minden kifogása ellenére be tud állni a huszárregementbe, mundért kap, kardot kötnek oldalára, s néhány hónap múlva már valahol a lengyel mezőkön találja magát, hogy aztán hol Poroszországban, hol Milánóban, hol a tengerparton csatázzon, állomásozzon, feküdjön betegen, verekedjen, lányokkal cicázzon. Huszonkét és fél év múlva strázsamesterként szerel le, hazavonul falujába, egy évre rá már az evangélikus egyházközség presbitere, majd fűkurátora, megsértődik, otthagyja őket, s közben megírja emlékiratait. Mikor halt meg, nem tudjuk.

*

Az öreg huszár kéziratos könyvét Lovász Gábor, a tapolcai Földhivatal főmezőgazdásza mentette meg az enyészet elől még diákkorában. Jó szeme volt! Később a könyv újabb illetékes helyre került, megmentője odaajándékozta a tapolcai Pedagógiai Gyűjteménynek. A Gyűjtemény vezetője, dr. Sági Károly, a keszthelyi Balaton Múzeum volt igazgatója — a Gyűjtemény tulajdonjogának fenntartása mellett — a kéziratos könyvet átengedte feldolgozásra. Ezzel a régholt szerzőnek tesz eleget az utókor: „ha tehetségében áll, terjessze a világ eleibe” — kérte a szerző az 1846-ik esztendőben.

A világ elejbe való terjesztés előtt azonban meg kellett állapítani, ki a Névtelen Szerző. Nyomozás indult, teljes sikerrel. Az első nyomot a könyv 118. — utolsó előtti — lapja szolgáltatta. Azt írja a Névtelen, hogy a kissomlyói evangélikus hívek főkurátoruknak választották meg. Ennélfogva sikerült megállapítani, hogy a gyüle202