Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Csurka István: Barázdák Szabó István arcképén (esszé)
CSURKA ISTVÁN Barázdák Szabó István arcképén „Az emberben (mint az egyetlen értelmes földi teremtményben) az észhaszná- latot célzó természeti adottságok csupán a nemben fejlődhetnek ki teljesen, nem pedig az individuumban.” Ezt szögezi le Kant az „Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből” dmű tanulmányának második tételeként. Cáfolhatatlan igazság ez. Elsősorban a megismerésre vonakozák. Az ember és a természet soha ki nem elégülő szerelmi párviadalára. Mit keres hát ennek a Szabó Istvánról szóló megemlékezésnek a bevezetőjében? Csak nem azt óhajtom tán kifejezni vele, hogy mégiscsak vannak kivételes esetek, kiválasztották, akikre nézve nem áll meg ez a tétel? Csak nem azt tán, hogy Szabó Istvánt ilyen szabályt erősítő kivételnek tartom, akiben kiválasztottsága folytán oly mértékben összesűrűsödött egy bizonyos tapasztalat, (tudás?, életiásás?) hogy az már felborítani látszik e megingathatatlan gondolatot? Nos, hát, őszintén szólva nem merek válaszolni a saját szónoki kérdéseimre. Nem csupán azért, mert attól tartok, hogy az elfogultság gyanújába keveredem, s végül is nem tudom kellőképpen bizonyítani állításomat: Szabó István szabályt erősítő kivétel voltát s ennek megfelelő, vagy inkább éhhez szükséges emberi-írói nagyságát, hanem inkább azért nem, mert az a minőség, az az adottság, ami miatt én őt kiválasztottnak s egyszersmind szabályt erősítő kivételnek tartom, az nem éppen filozófiai fogalom^ mégcsak nem is a művészi megismerésnek egy különleges válfaja, hanem valami súlyosan egyedi dolog. Az a valami ugyanis, ami Szabó Istvánban olyannyira összesűrűsödött, hogy már-már az egész nem kollektív tudásának a szintjére emelkedett, az nem volt más, mint a sorstragédia. S ha ehhez aztán még azt is hozzáteszem a becsület és a pontosság kedvéért, hogy magyar, magyar sorstragédia, akkor mindjárt elárulom magam: ez az egész idézet, Kantostul együtt alig több egy hasonlatnál, egy tisztelgő főhajtásnál, amivel nem kijelölni, csupán érzékeltetni vágytam, hogy hová s minő magasba szeretném felhelyezni Szabó Istvánt. Különben pedig a sorstragédiáról akarok beszélni. És akkor most ismét mentegetőzésre kényszerülök: lehet, hogy nem éppen pontos szóval illettem egy jelenséget. A magyar lelkiállapot kifejezés talán jobban kifejezné a lényeget. Európai igény a széttekintésre és elmélyülésre, európai igény a formálásra és az értelmességie, európai igény a szabadságra és a demokráciára, és ezzel szemben ázsiai megnögzöttség a körülményekben, bezárt szemhatár, durva for- málhatatlanság, zülött, duhaj esztelenség, szégyenkaloda és rossz feudalizmus. iMindez már évszázadok óta szül egy bizonyos magyar lelkiállapotot. E nélkül a lelkiállapot nélkül nincsen magyar sonstragédia. Ez a lelkiállapot a magyar sorstragédia. Nevezték ezt már sokféleképpen, a lényege mégis csak az, hogy az az ember, akit sorsa megvert ezzel a lelkiállapottal, az előbb-utóhb elveszíti minden valódi kapcsolatát a világgal. S ehhez mégcsak nem is kell kivonulnia belőle. Csak nagy ritkán adódik egy-egy Döbling. Ez a lelkiállapot a végső for156
