Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Pósa Zoltán: Nemzedéki metszet a tavalyi elsőkötetes költőkről (tanulmány)

kell mert ha nem akkor / a nyakad közé csördít az öreg (Mert). Az edzett olvasó ezeken a kitételeken nem botránkozik meg, inkább a Mester és Margarita c. Bulgakov regény dogmatdzmus fénykorabeli „antiklerikális” költeménye jut eszébe. Képtelen kijelentések áradata fortissimoban: ez a kötet egészének is jellemző metódusa, egyszer szellemes, revelációerejű; máskor vehemens önerejéből agyoncsapott strófák kavalkádja. Bratka Lászlót mindenképpen óvni kell, túl fiatalon alakult ki nála egy végletességében modoros versíró „recept’, a mindenáron nagyot és meghökkentőt rikkantás görcsös akarásából fakadóan.

AVANTGAiRDE-NEOAVANTGARDE. A leglátványosabban Szkárosi Endre feszíti szét a hagyományosnak mondott vers kereteit, a legbátrabb határátlépőnek bizonyul Ismeretlen monológ c. könyvével. Imponáló, ahogy céltáblaként tárja lírikusi énjét a „modernkedő”, külsőségekben avantgarde, vagy egyenesen az „idejétmúltan kísérletező’’ fölületes bírálat-patronoknak. Tűt sokat olvastuk már, hogy a post- avantgarde törekvések gátlástalan asszimilálása önmagában nem teszi európaivá irodalmunkat — nem soroljuk föl a mereven elutasító, kritikák dogmatikus kitételeit, amelyek „formalistának”, sőt, egyenesen „kóklernak” minősítik éppen legjelentősebb kortárs prózaíróink csoportját (Hernádi, Esterházy, Nádas, Dobat, Lengyel, Kolozsvári Papp stb.) A legfiatalabbak közül többen fáradoznak még ma is elrettentő példaként emlegetett terrénumok meghódításán. Pl. Géczi János scripto-vizuális, matematikai elemeket, s kötött szonettformát szintézisbe hozó Vadnarancsok c. költeménye még nem is jelent meg kötetben, már „átütött” az irodalmi közvéleményen. Szkárosi Endre Ismeretlen monológokba a kísérletezés stádiumában lévő költészetről tanúskodik; széles skálán mozgó, minden szempontból szélsőséges könyv. Hamlet fiktív monológjai foglalják keretbe a kötet versanyagát, mintegy meghatározva a következetes gondolkodó kétféle magatartás-lehetőségét hic et nunc. Az egyiket az immár halott, túlvilágról üzenő, Laertes poraival összekeveredett, tragikus hős testesíti meg, aki élete árán is önmaga marad. A másik az ártatlan bolond szerepét magáraöltő, Fortinbrasra egykedvűen várakozó Hamlet-fikció. A faltörőkos szerepéhez tartozik az „öncélú” polgárpukkasztás (idézőjelben, mivel a lírától elvitatni az öncél jogát — dogmatizmus). Az akusztikus versblokk hordozza legerőteljesebben a kezdő kísérlet jegyeit. Bátran, szemrebbenés nélkül visz végig gyermekded ötleteket (Jön a sereg — Megy a sereg), sőt, kifejezetten a szó leghétköznapibb értelmében vett infantilis, „társasági” szóvicceket: „a teremtés végbélbe ment" (önarcképek hetednapon). Intenzíven lüktető, rovelációerejű gondolatforgácsokkal telített a meghalt festőbarát emlékének szánt költeménycsoport. Ám pl. frázisosan exhibicionista a „Domoszlói prépost” versek magatartása. Jó ötlet a sokszor kárhoztatott „Használati utasítás: Fordítsd a fény felé’’ egysoros. A tiszta lapon halványan átütő „hajnali lovak szabadulnak nyikorogva” vizuálisan, s hangulatilag fölidézi a pdrkadati mező, a tejes páraködbe burkolt paripák képét.

NÉPBEN-NEMZETBEN LÁTÓK. Körmendi Lajos, a Barbaricum c. verseskönyv alkotója úgy lát és láttat népben-nemzetben, hogy elszakad az epigonizmustól, szuverén enigmarendszert teremt magának. Az elveszett — illetve sosemvolt gyermekkori éden siratása — illetve idézőjeles, ironikus újrateremtése a könyv egyik leitmotívja: Eperfaország királya elrendelem j mától fogva nem járok iskolába (Jegyzetek egy gesztához). Az ötvenes évek erőltetett, örök ünnepi mámora mögött megsejtett rém a gyermek fantáziájában úgy csapódik le, hogy a fű koloritját a kor kényszer egyenszínéhez (lódenkabát-pázsit), a fasort fegyveres testület fegyelmezett tagjaihoz (rendőrkordonok erdősávjai) társítja (Egyszer volt). Ebből a pszeu- do-paraddcsomfoól természetes ellen-nosztalgiahullámként menekül vissza a képzelet is a felnőttvilágba, bár Körmendi a „békepipa”, a „mosolygó macskák”, a követbottá bűvölt seprűnyél metaforájával a gyászos korszak fekete idill-szüneteit is érzékelteti. Pogány és panteisztifcus mítoszokat termet az író, azzal, hogy szkíta, keresztény, s modern, civilizatorikus elemeket szublimál szitézisbe. Besenyő-szemű házak, krisztus tenyerére-stigmáira emlékeztető csillagos égbolt, vonító kutyák, bamba bivalyok válnak sokszólamú víziók-látomások szerves alkotórészeivé. A természet1146