Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Pósa Zoltán: Nemzedéki metszet a tavalyi elsőkötetes költőkről (tanulmány)
PÓSA ZOLTÁN Nemzedéki metszet a tavalyi elsőkötetes költőkről Két szélsőséges előítélet pólusai között őrlődik, és alakul az utóbbi években jelentkezett „legifjabb” költőgeneráció szinte minden tagja. A sokféle pro és kontra prekoncepció megzavarja őket, keserű öniróniával arctalan nemzedékként emlegetik magaimagukat is. Ugyanakkor Vasy Géza így ír róluk a Madárúton c. negyvenöt lírikust bemutató antológia előszavában: „A hetvenes évek második felében népes, új költőnemzedék szeretne elindulni, éreznünk kell a fokozott felelősséget az indulás segítésében... Néhány éven belül mindüktől önálló kötet várható,.. hisz e fiatalok középmezőnye is meglepően jó verseket tud írni”. Az ütköztetett véleményekből kipattanó sarkallatos kérdést úgy fogalmazhatjuk meg, hogy van-e értelme pro — vagy kontra szembeállítani „hatvanasok” és „hetvenesek” költészetét. Az életkori szóródások is annyira szélsőségesek, hogy „szélesebb” értelemben ugyanazon korosztály pólusainak tűnnek. Tény, hogy a hatvanas évek költőnemzedékének derékhadát Juhász Ferenc és Nagy László mítoszteremtő; ősi, pogány, keresztény, szürrealisztikus, sőt civilzatorikus elemek szintézisét létrehozó lírája új magatartásformákra kényszerítette. Juhász költészete extenzív totalitást, a világegyetem, a föld teljes vegetációját föltérképezve-asszimilálva alakított ki másfajta kifejezőrendszert. A fiatalabb alkotók inkább a Nagy László-i változat „követői” voltak, a zártabb, népdalosabb struktúrán belül megvalósított, a mesterek lírájához mérten kissé kilúgozott „nyelvezet” abban a pilanatban, ahogy „nóvumként” robbant a lírai köztudatba, már kitermelte a saját, veszedelmes zsákutca-lehetőségeit. A hetvenes évek nemzedékének mindenképpen érdeme, hogy letagadhatatlan jelenvalóságát bizonyította a Pilinszky, Weöres Sándor lírai szerepváltozatnak. Pilinszky evangéliumi apokrif-szerűsége, Weöres Sándor egyetemes létfilozófiai ritmikai, stílromantikai szintézise általánosabban elvont, morál centrikus, humanista magatartás kikristályosodása. S kialakulóban egy harmadik hagyományrendszer, a nyelv határtalan mobilitására épülő új-tárgyiasság (Tandori Dezső), s a groteszk iróniát vezérlő esztétikai elvként megvalósító költészet (Petri György). (V. ö. Kulcsár Szabó Ernő: Űj jelszerűség felé; Alföld, 1982. július). Nem véletlen, hogy a mostaniaknál a hatvanasoktól eltérő magatartásmodellek és szövegtájak iránti affinitást érzékelünk; az sem, hogy több alkotó, aki apokrif szerűségben, tárgyiasságban, nyelvet öltő iróniában, sőt, a vers hagyományait alig tisztelő neoavantgarde-ban találta meg önkifejezése számára a legadekvátabb magatartásformákat — csupán most ütött át önálló kötettel, pedig évek óta jelen van költészetünkben; mások, szerencsés hullám- lovasként viszonylag fiatalon robbanhattak be, akár zsenge, kísérleti alkotásokkal is. Azaz, a Tandori, Petri verstípus is kitermelte a maga epigon-holdudvarát. Ha vizsgálat tárgyává tesszük konkrétan az elmúlt évben első kötetei bemutatkozó lírikusok oeuvre-jét, egyértelmű az intellektuális költészet fölsorolt változatainak prosperitása. Rezignáltság-visszafogottság — a hatvanas évek „általános” morál-centrikus lendületéhez képest. Kisebb létszámmal találkozunk a népben nemzetben látók újszerűén megvalósuló kísérletezőbb — illetve hagományosabb alapállásával is. S egy harmadik változat képviselői makacsul ragaszkodnak a líra egészen tradicionális funkcióihoz, a spontán élménykidaloláshoz. A különböző modell és jelrendszerek differencia specifikáit célszerűbb immár költő és versközeiben kibontakoztatnunk. 1141
