Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Panek Zoltán: "Emlékezve együtt töltött, bandázó röpke időkre" (Nagy Lászlóról)
PANEK ZOLTÁN „Emlékezve együtt töltött, bandázó röpke időkre” í. E sorokhoz keresve sem találhatnék pontosabb-jobb címet {és talán más — írásos — jogcímet sem), mint az ő, Nagy László, még valamely dedikációjában is mindig válogatott, kényesen gyöngéd, sűrítően érzékletes és villámlóan igéző szavait; így írta egy könyvébe nevem alá, neve fölé, „baráti szívvel”, Budapesten, 1975 június harmadikán. ötven éves volt akkor. Azokban a napokban rendezett verseiből előadóestet Kormos István a Fészekben (főelőadó: Latino- vits Zoltán). Három éve ismertük egymást személyesen; három év múlva meghalt. Előbb azonban levélben számolt be Lászlóffy Aladár és az én érdeklődésemre Kormos István halálának körülményeiről. És immár hányadik éve halott? Nem, vele kapcsolatban nem szabad minden bizonnyal elkezdett halhatatlanságát aprópénzre-apróidőre váltó számítgatásókha bocsátkozni; ő már minden időkbe és idők fölött áthajlóan „lebeg betöltve tündökléssel”. (Hiába „ágyúz- zák — esetleg; de ki oly botor? — lentről a köznapi méretek”.) A „bandázó röpke idők” színhelyei: először is Zágráb, azután Szováta, átsuhanóban Marosvásárhely, Vista és Régen, majd legalább kétszer Kolozsvár, de ezt megelőzően Budapest. Mindenesetre még élő tanúként tanúsíthatom, hogy ott, ahol most e sorokat írom a télbe — az írószövetség szovátai alkotóházában, a Fekete Villában —, Nagy László úr, Kormos István és Kiss Ferenc úr, valamint Lászlóffy Aladár és Farkas Árpád, továbbá még néhány barátjuk és alulírott társaságában emlékezetem csalóka megbízhatatlansága szerint, azaz eléggé pontosan azonosíthatóan, 1975 május végén a viszontlátás örömére néhány végtelenül fé- nyeskedő éjt teremtettek egymásnak, és ha boldogok netán nem voltak is, „a tavaszt ki-ki a maga művének tékintően” múlatták az időt, az amúgyis rohanót, sokkal vidámabban, mint azt egyébként külön-külön különben tragikus beállítottságuk (össze nem adandó) alapján elképzelni lehetséges. A csak hosszas várakozás, illetve nagy késés után érkezvén meg a bandázó csapat gépkocsija, még Nagy László úr állott (valóságosan is) az erdő felől, felpillantván a villaerkélyen a fogadásukra megjelentek egyszemélyes küldöttségére, hangos szóval kijelentette: „Ott van Paneik, a gazember.” („Gyötrelmes és gyönyörű” volt a barátjának lenni.) Valamelyik éjfélkor Lászlóffy Aladár oktalan merészséggel rajzversenyre kelt vele; Nagy László egy kötetre való rajzot vetett papírra diadalmas hajnalig. Kormos István utánozhatatlan humorával fellépett nonstop műsorával az ész- és bűbájból épített színpadán, azután a lépcsőház igénybevétele nélkül közlekedett az alsó és felső emeletek között. Soha derűsebb és szellemben-virrasztásban kitartóbb férfitársaságot. Most történetesen tél van, havazik is nagymértékben; még az olvadékony, déli fekvésű oldalak is szigorúan fehérek. Ha 'kitekintek — most, 1981. december 5-én délelőtt — ama, szállása-volt szovátai szoba ablakán: „mint széttépett fehér madár / vakít a fenyvesben a hó”. Avagy — ne búsuljunk — ,gúnyánkat megtenni ránk a fény”? 104
