Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)

tély meg is bénulhatott volna. Bennünket itt a szerencse és szerencsétlenség pszichológiai és poétikai mechanizmusa érdekel. Az a lényegre villantó „elszólás”, hogy a tenger élménye elborította a töbíbit. József Attila magyarázata szerint a vers határolt végtelensége úgy jön létre, hogy a tudat végtelen gazdagságából az ihlet sok mindent elfed, hogy ami releváns lehet, azt előhívhassa. Ám amit előhív, abban természetesen az egész tudás benne van, a releváns elem a nem odavalót is képviseli. A tudat eme 'belső szabadsága, az elemek korrespondeáló nyitottsága minden nagy alkotásnak alapfeltétele. A képfantázia hatékony mozgásának ás. — És ezzel a Csoóri- vers centrális kérdéséhez, a Második születésem időszak legnagyobb gondjához értünk. Nem csupán arról van szó tehát, hogy a népköltészet és a történelmi magyarság révén Csoóri rátalál világképe archimédeszi pontjaira, hanem arról is, hogy ráeszmél: következetesen gondolkodni népekről, politikákról, szabadságról, küldetésről csak úgy lehet, ha a maga teljes tudásával lehet jelen a műben. Enélkül a szavak tartalma, asszociációs hálózatuk is csonka, szótára szegényesebb, képei erőtlenebbek. Amit felfedezet s ami emlékezetéből feltolul, méltó helyhez és funkcióhoz csak egy szerves és lüktető világképen belül juthat, de hogyan mehet végbe ilyen szervesedés, ha ami izzik benne, azt ki kell iktatni vagy fölismerhetetlenné transzponálni? Nemcsak légritka terek képződnek így a világképen belül, de az identitás- tudat evolúciója is megáll, a költő marad, aki volt: lelkes és hálás bámuló ja a modernség attrakcióinak, minden valamit érő furcsaságnak, amivel meglepik, aki csak kötetei utószavaiban jelzi, hogy valahol az égen ott van az ő csillaga is.

Erről van szó, ha versében azt panaszolja, hogy elege van a tüntető gerincességből, a látványos rögtönzésekből, s magáról azt írja, hogy „az elrendezésbe belebukott” (El akarom hagyni). Az „elrendezés” talán József Attila szótárából került ide, de bizonyos, hogy nem a zűrzavar ellentéte, hanem a világkép magvára utal, mely az egész tartalmát felszabadíthatná, generálhatná. Nem kell feltevésekre szorítkoznunk, mert ekkoriban írott cikkeiből világosan kitetszik, hogy képzelete, szelleme erre, a „lehetetlen” felé keresi a kapukat, a „legnagyobb erőfeszítéshez” készülődik. (Faltól falig, 25—26.) Híven ama gondolatához, hogy a szenvedés voltaképpen az igazi létezés, más szóval: a szabadság hiányából ered, tehát „A szenvedés: cselekvéshiány, léthiány, vagyis a szabadság elfojtott jelenléte.”, — a képekről is eszerint gondolkodik: „ritkán ösztönöznek cselekvésre, többnyire tanúvá avatnak.” (Uo. 54.). Tudjuk, az igazi esztéta-szemlélet logikája szerint ez a „tanú”-pozíció: a szemlélődés egyetlen méltó emberi lehetőség. Csoóri azonban nem ezen a kulcspon- ton akaszt tengelyt, hanem a kép időrétegeit kevesli. Beismeri, hogy a kép érzék- letessége hatalom: az ember egész lényére hat. Ez többlete a szó hatalmához mérten: „De hadd kérdezzem meg rögztön, van-e múlt idejű kép vagy jövő idejű? — Csak jelen idejű van. — Lehet, hogy ez a sűrített jelenidejűség robbanóbb hatású, mint a nyelv töprengéseket és fájdalmakat sodró ereje, de nem bizonyos, hogy végeredményben is ugyanaz. Már csak azért sem, mert a kép jobban ki van szolgáltatva az időnek: föltárul, megmutatkozik, aztán kihuny. A nyelv árnyaló és megkülönböztető képessége viszont épp az időben teljesedik ki igazán. A nyelv szakadatlan építkezik és rombol, kapcsolatot teremt ember és ember közt, ok és okozat közt.” Természetesen az a nyelv, amelynek van ereje „fölidézni, földúlni, ünnepelni a valóságot, és átváltozni valósággá.” (A teremtő nyelv).

Nem véletlen, hogy ez az elmélkedés az erdélyi, a gyimesi magyarság „történelmi nyelvleckévé” minősített beszédéről írott cikkét zárja, s abban található a kapocs is, mely az elméletet az élménnyel összeköti: „Illyést idézem: »A stílus maga az ember? Akkor az anyanyelv maga a nép.« Toldjuk meg Illyést azzal, hogy a nyelvvel törődni tehát semmivel sem jelent kevesebbet, mint magával a néppel vagy az igazsággal törődni.” Idézeteinkből már-már hézagtalanul összeáll a gondolatsor: a költő olyan jelrendszerre vágyik, amelyik őt és közösségét organikus mivoltában: történelmét és jövőjét is érzékeltetve fejezheti ki. Az ilyen beszéd nemcsak evidenciákat közölhet, de hiányt, titkot, sejtelmet is: a lehetetlenhez fűződő hűség erejét is. Mert „nemcsak föltárni s bemutatni kell az igazságot, hanem megkeresni. Elébe menni,

1125