Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Száraz György: A tábornok XXI. (életrajzi esszé)

Prónay tiszti százada indulhat először, Budapest megszállásának napján, augusztus 4-én hajnalban. Az eredeti úticél: a főváros. Prónay maga ezt mondja naplójában: „Különítményemnek szigorú egyetértésben a románokkal kell a Duna-Tisza között előnyomulnia ... A következő bizalmas parancsot kaptuk: útközben mindenütt rendet teremtve a főkolomposokat statáriáli- san végezzük ki”. Dorozsmánál lépik át a francia záróvonalat, innen a négy szakasz külön vonul tovább. Csak az első jut fél Budapestre, ez adja majd József főherceg palotaőrségét egészen Horthy novemberi bevonulásáig. Prónay maga a második szakasznál marad, Szatymazon „csatát” vív a vörösökkel, az az eredményt naplója rögzíti: az elesetteken kívül „még vagy tízen lettek sta- táriálisan felakasztva”. Kisteleken csak „kis bűnözőket” talál, gyorsan kiosztja az „alapos botbüntetést”, aztán — román lovasság közeledésének hírére — rekvirált kocsikon robognak tovább Kiskunmajsa felé. Ekkor már nem Budapest a cél. A román megszállás és a Friedrich-kormány alakulása miatt megváltoztatja a szakaszok útirányát; kerüli a találkozást az idegen csapatokkal, fél a lefegyverzéstől, igyekszik mielőbb a Dunántúlra jutni.

Kiskunmajsán román gyalogságba botlanak, sietnek tovább, Solt felé. Augusztus 8-án komppal kelnek át Dunaföldvárra. Itt már van idő az alapos munkához: „elsőnek egy apa saját fiával a patikánál levő lámpa vasra lett felakasztva”, majd „még néhány terrorista, ezután zsidó”. Egyesülnek a beérkező harmadik szakasszal és vonulnak tovább Simontornya felé, útközben felverik a kukoricásokat, menekülőkre vadásznak, „néhányat ott kinn a mezőn” sikerül puskavégre kapni. Meg-megállnak a falvakban, de főként az uradalmi majorokat keresik, hogy „néhány alaposan kimért botütéss’l” rendet teremtsenek „az izgága cselédek között”, hisz a cél nyilvánvaló: „hogy elsősorban az uradalmakban álljon helyre a jóviszony az uraság és a cselédek között”. Si- montornyán felzárkózik a negyedik szakasz, mennek Ozora felé, hotozva, akasztva a „puszták népét”. Enyinget is útba ejtik, bajtársi szívességből a Pró- nay-napló tanúsága szerint: „Gróf Széchenyi József, aki még Szegeden jelentkezett nálam szolgálattételre, kért engem arra, hogy vegyem utamat Enyi'ng- nek, mert nagyatyja, az öreg Csekonics Endre kegyelmes ott lakott és a kommunisták nem kímélték ezt a 80 év körüli aggastyánt sem. Sőt cselédsége is hálátlanul és gyalázatosán viselkedett.” A naplóíró viszont tudja, mi az irgalom. Igaz, „a kocsma udvarán az első félórában öt kommunista lett felakasztva”; de mert az öreg gróf kéri, hogy belső inasát ne bántsák, az „csak száz botot kap”, s ki tehet arról, ha „ebbe is majd belehal”.

Innen Lepsénybe vonul a század. Az ott történtekre röviden utal Prónay: „A major melletti öreg tölgyfák ágai többet regélhetnének erről.” Siófokon már ott van a fővezérség, a környező falvakban „dolgoznak” a többi különítmények, Prónay tehát „szűz területeket” keres. Kaposvár felé tart, az emberei „bújkáló terroristákra” vadásznak, kit ahol érnek, az országúti fákra akasztják, „elrettentő példaképpen”.

Somogy megye székhelyén túl barátságtalan a fogadtatás, a város nem kér a „rendcsinálásból”, Prónay tehát Marcali felé indul századával, s közben megpihen Somssich grófék szarkavári birtokán. A kastély úrnőjét, aki megpróbálja „puhára hangolni”, udvariasan kioktatja: „Rámutattam ennek a kérlelhetetlen szigornak a szükséges voltára is, miután ők, földbirtokosok és termelők fogják ennek a közvetlen hasznát érezni.” Marcaliban már melegebb fogadtatásban részesülnek. A főszolgabíró maga válogatja ki nekik az „akasztófára érett” „zsidókat és terroristákat”. Felakasztja Prónay a helybéli „veres1110