Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Szabad György: A történelmi helyzettudat formálója

a magyar ügy, hanem egyben Európa jó ügyének harcosai is voltak. S hibájuknak csak azt ismeri el, ha volt vagy lett volna mulasztásuk a kettő egybeesésének előmozdításában. — Ez is adja az erkölcsi alapot, hogy szótlanul — a megrovó szavak elhallgatásának művészi leleményével — marasztalja el az élet-halál harcot vívó Zrínyinek a félévenkénti hadi postával irodalmi inyenc- falatokat odavető Európát (Zrínyi, a költő) és meg-megújuló indulattal azt a közönyt, amellyel a magyar szabadságküzdelem eltiprását tűrte 1849-ben, oda- vettetését Ferenc Józsefnek, aki „ifjúi hóhérkodása folytatásaként mindvégig úgy nézte a magyarokat, mint majd Hitler, azaz elsöprendő idegennek”. (Haty- tyúdal ébreszt vagy lehet-e a népnek művészete. Bp., 1976. 18.)

Illyés, aki cselekvésre késztető részvétet tanúsít „minden szenvedő, minden jogfosztott közösség iránt” (Iránytűvel, II. 746.), ha a történelem nem ép- >en igazságosztó fordulatai nyomán jogsérelmet szenvedett magyarokról szól, ezt is a magyarsághoz és az emberiséghez való tartozás közös ösztönzésének engedelmeskedve teszi. „ ... engesztelhetetlen internacionalista vagyok: — mondotta egyik nyilatkozatában — egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelnék szót, épp nemzetköziségem zárna ki — mint orgazdát — nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából”. (Uo.

II. 723—724.) Illyés a gyakorlatban példázza, hogy nála a magyarsághoz s az emberiséghez tartozás már nem is-is, nem az és kötőszóval egyensúlyban tartandó két dolog, hanem szétválaszthatatlanná forrott egység, hogy magyarsága ember-voltának létformája.

Éppen ezért is tud mentes maradni a nemzeti hiúság legyezgetésétől. Ugyanaz az Illyés, aki — ha tehette — mindig tiltakozott a magyarság kollektív felelőssé nyilvánítása ellen, nemcsak hajdan emelt szót a melldöngető, ma- g'yarkodó Zsivaj újraébresztése ellen emlékezetes versében, hanem az újabbko- ri fejlődés szembetűnő tényeit regisztrálva is szembefordult az önbecéző önálta- tással. A történelmi meghatározók pontos ismeretében szólt annak illúziójáról, „mintha itt tökéletes Európa volna, vagy a magyar hiánytalanul európai nép volna” máris, és a történelmileg kialakult valósággal meg annak követelményeivel szembesülni képteleneket arra figyelmeztette, hogy lehet valaki „provinciális, épp az által, hogy ignorálja provinciáját”. (Uo. II. 669—671.).

Illyés tisztában van vele, hogy a magyarság az emberiségért is a legtöbbet önmaga fenntartásával és európai nemzetté emelésével tette és teszi. Ugyanakkor nemcsak a magyarságot biztatja a történelmileg kialakult sorsközösség vállalására, hanem a Vér az érben című nagy versének tanúsága szerint, amikor Európát „ég-vívó” teendőire emlékezteti, egyidejűleg attól is óvja, hogy elfeledje a közösen megtett történelmi út legfőbb tanulságát: „ahogy egy Boly több, mint száz hangyahad / úgy váltunk emberek Emberiséggé / itt, benned, általad!”

Leegyszerűsítenénk a valóságot, ha elhallgatnánk, hogy Illyés Gyula újabb költészetében is jelen vannak a történeti múlt szorongató kísérteiéi. A szabadság kiteljesítése, a demokratizmus gyakorlása, a magyar közösségtudatnak az európaival és az összemberivel egységben láttatása jegyében helyzettudatunkon annyit formáló Illyés Gyula nem akarja valamiféle olcsó pedagógiai optimizmussal elaltatni a korunkban korántsem motiválatlan veszélytudatot. A Szadisták és genocidák a történelmi ismeretek birtokában óv minden a szabadságot a zsarnokságnak, a jogot az erőszaknak alárendelő törékvéstől, A fecske és a falevél lírai és történelmi áthallásokkal teli költeménye pedig hajdani ma1062