Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Szabad György: A történelmi helyzettudat formálója
SZABAD GYÖRGY A történelmi helyzettudat formálója Történelmi sorsunk alakulása úgy hozta, hogy nálunk a helyzettudat általában a veszélytudattal azonosult. (A „helyzettudat” fogalmára ld. Benkő Samu: A helyzettudat változásai. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.) A helyzetismeret hiánya a köztudatban nálunk a veszélyek figyelembevételének mellőzésével volt azonos jelentésű, s olyan tudati állapotra utalt, ami titakozásra, kiélezett helyzetekben a lármafa megszólaltatására késztette azokat, akikben a valóságismerettel felelősségvállalás is párosult. Egyik önvallomásában Illyés Gyula maga mondta el, hogy Párizsból hazatérve mint döbbentette rá a magyar múlt tanulmányozása arra, hogy népünk „folyton a pusztulás ellen küzdött”, s hogy a „halálos veszedelem tudata” milyen mélyen gyökerezik klasszikus irodalmunkban. Különösen „dermesztő hatással” volt rá Kölcsey viaskodása a nemzethalál vízióival és figyelmeztetése arra, „mi a költőnek a dolga ebben az országban, mi minden humanistának do'ga ebben az országban”. (Illyés Gyula: Iránytűvel. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1975. II. 656.) Tudjuk valamennyien, hogy Illyés Gyula azóta is teszi a „dolgát”. Felelősségtudata sohasem rendelődött alá az önkifejtés természetes és — költőről lévén szó — visszaparancsolhatatlan vágyának. Harmóniába került vele, oly kivételes harmóniába, ami a költői és a nemzetnevelői szándék gyakori egybeesése ellenére, tényleges teljesítményként nagyon is kivételes. A szavak „nagy tanára” — korunkban mindenkinél inkább rá illik ez a Vörösmarty-parafrázis — az maradt, akinek indult, költő, akit közösségi elkötelezettként még a pedagógiai Erósz is megszólalásra sarkall. A kettős szerep nála ellentmondás nélküli, hiszen nagyon is érvényes Illyésre, amit Kodályról szólva maga fogalmazott: azok „nevelik igazánból tettre, új feladatra a népet”, akik „a saját szakmájukból úgy emelkednek ki”, abban „olyan munkát végeznek, hogy az egész országra tudnak hatni”. (Uo. II. 637.) Ady óta nem volt magyar költő, akinek az életművében a jelen, sőt a jövő is olyan szervesen kapcsolódna egybe a múlttal, mint Illyés Gyuláéban. Közösségtudata nem korlátozódik az élőkre, a hajdan voltakra is kiterjeszkedik, amint számol az eljövendőkkel is. A féltés az, ami összevillantja a szemét — egy ezredév távolából is — a honfoglaló fejedelmével, ugyanaz az oltalmazó szándék fűti, amit Árpádnak tulajdonít, ki „lehunyva ferde / vadmacska-sze- mét megpróbált egy percre / az eszével belátni a jövőbe”. Ez a féltés táplálja az 1973-ban publikált Számadó ciklus címadó versében megfogalmazott igényt: „Vakoskodván érzek szomjú erőt / legyek a legmesszebblátó magyar”. Kétségtelenül azért, hogy látva látni, helyzetet ismerve felismerni tanítson, veszélyeket hárító helyzettudatot formáljon. * Elhangzott Illyés Gyula 80. születésnapján, 1982. november 2-án, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott tudományos ülésszakon. 1G58
