Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Käfer István: Szlovákság, emberség, művészet - Milan Rúfus esszéi
KÄFER ISTVÁN Szlovákság, emberség, művészet MILÁN RŰFUS ESSZÉI Egy ifjúsági klub nemrégiben felkért, hogy tartsak előadást a szlovák irodalomról, a nemzeti kultúra kérdéseiről, nem hagyva ki természetesen magyar-kötődéseit. Nem mentegetőzésképp írom, de minden ilyen feladat nagyon nehéz a szűkre szabott idő miatt. Lehet-e hatvan perc alatt átadni lassacskán immár egy élet tapasztalatait, olvasmányait? Hetekig készültem gondolatban, szűrögettem hiába a tenger néhány csepp- jét, amikor megkaptam Pozsonyból a Madách Kiadó gondozásában megjelent Rúfus- kötetet A költő hangja címmel, és ez megoldotta minden problémámat. Nem kell más egyéb, mint ismertetni a kötetet — minél több idézettel —, különben is élvezet Koncsol László szépmívű fordításában hozzáfűzni a szükséges magyarázatot vagy véleményt, és máris a leghivatottabb szemszögéből nyújthatom át a szívmelengetö vallomáscsokrot mindazoknak, akiket érdekel. A szlovák nemzeti önismeret olyan mélyre hatoló szondájáról van itt szó, ami döbbent együttérzésre és megértésre készteti az odafigyelő, magyar kultúrán nevelkedett olvasót, még akkor is, ha Rúfus kevéssé ismer bennünket, magyarokat, s ha mi szinte egyáltalán Rúfust — és a szlovák művelődést is alig. Mondanivalója nemzettől, tértől időtől függetlenül is megállásra, gondolkodásra késztet; szlováksága a mi népünkkel együtt töltött ezer év okán teszi még időszerűbbé, hazájának a miénkkel azonos társadalmi berendezkedése pedig egyenesen testvérré rokonítja. Ne csodálkozzon a kedves Olvasó, hogy minduntalan a nálunk, a mi nemzeti kultúránkban érvényes vagy érvényes volt igazságokba ütközik. * A szlovák irodalomnak sokszor önmagának kellett hordoznia „a nemzet létének vagy nemlétének kérdéseit”, ezért az íróktól „idegen az igazságtól vagy az erkölcstől független szépséget hirdető költő típusa.” (7.) Csakhogy a (mai) szlovák költészet egy részében „a látszatmegoldások, a gyanúsan buzgó rábólintás mindenre... a mély és látó igazság hiánya ... keserített el engem, s ezért hallgatott költészetünkben a szépség.” (8.) Mert soha még olyan változások, rombolások és építések nem történtek, mint a mi korunkban, de ha ezt művészetünkkel mérjük egybe, akkor látjuk iszonyú adósságainkat: „Nem alakítottunk ki olyan új kifejezésmódot, amely nem a Stúr- időket, hanem századunk és korunk szlovákságának belső állapotát tükrözné. (A Stúr- időket tükrözik a nemzeti sajátosságokat felületesen értelmező íróink is.)” (11.) Ez a gondolat gyötri Rúfust az egész köteten keresztül: a szlovák reformkor, a nemzeti romantikával vegyülő realizmus XIX. század közepén kialakult nemzetszemléletének kényszerű továbbélése. „Stúr óta semmilyen gondolati szinten nem tudtuk a nemzetit és az egyetemest szintetizálni. Vagy a szélsőséges és alantas provinciális nacionalizmus vagy egy hasonlóan provinciális „internacionalizmus” hibájába estünk — saját nemzetünket kicsinyeltük le, mégpedig a legkülönbözőbb okokból, a számító kisszerű- ségtől egészen a jámbor lelki szegénységig.” (36—37.) Ady szerelmes, keserű nemzetféltése és ostorozása visszhangzik bennünk, amikor Rúfus bocsánatkérését olvassuk a nemzetéhez címzett kemény szavakért, „hisz sírva mondom őket” (37.)» „Fejlődésünkben valahol egy ötven évvel korábbi állapotban elakadtunk, a civilizációt nem rendes és nemzethez méltó körülmények között ab1039
