Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

Stromfeld természetesen nem jövendőmondó. Az 1927-es helyzetnek megfelelően vázolja fel a hatalmi csoportosulásokat: amerikai, angol—olasz, francia, japán... Németország nála még „csoporton kívüli állam”, amelynek súlya növekedőben van, s várhatóan „ahhoz a csoporthoz csatlakozik, amely töibbet tud nyújtani”. De Magyarország logikusan előre látható helyzetét a változó világpolitikai konstellációban már világosan határozza meg: „A Trianon utáni Magyarország... mai állapotában arra van kárhoztatva, hogy egyik vagy másik nagyhatalom hatalmi csoportjában vazallus, valóságos hűbéres állam legyen, ami azonban nem zárja ki, hogy Magyarországnak magáinak is ne legyenek imperialista céljai. így azután Magyarország egyrészt azért, mert kicsi állam, de azért is, mert szükségszerűen arra törekszik, hogy az önrendelkezés jogától megfosztott, elcsatolt magyarság fölszabadulását elősegítse (a nagyipar és a nagybirtok természetesen olyan területeket is meg akar szerezni, amelyekre az önrendelkezési jog értelmében jogot nem formálhat), mindenképpen arra a sorsra van kárhoztatva, hogy ágyútöltelék szállítója legyen egyik vagy másik nagyhatalomnak . .. Magyarország nem független állam egyrészt azért, mert a trianoni imperialista béke... függő helyzetbe hozta a győztes államoktól. De nem lehet független állam Magyarország azért sem, mert az uralkodó osztályok minden erejükkel igyekeznek az országot függő helyzetbe hozni egyik vagy másik nagyhatalommal szemben. Ezt a politikát a magyar diplomácia nyelvén orientációkeresésnek hívják.”

Stromfeld vázolja ezután az „orientációkeresés” történetét. A Károlyi-rezsim politikusainak, mondja, folyvást felhánytorgatják a kezdet naív antant- barátságát, pedig „a trianoni béke aláírása idején egyik legyőzött államban sem volt olyan erős antant-baráti orientáció, mint az ellenforradalom Magyarországában.” Felidézi az „úgynevezett reálpolitikai módszert”, amelynek hívei a francia tőkének adott kezdvezmények árán próbáltak területi engedményeket szerezni, holott tudhatták volna, hogy Franciaország kontinentális hegemóniája a békeszerződések teremtette helyzet fenntartásán alapul. A „francia utópia” után „új külpolitikai éra” kezdődött: a hivatalos irredentizmus feladása, „Kanossza- járás a kisantant államaihoz”, hogy ezen az áron szerezzék meg a szanáláshoz szükséges kölcsönt és a népszövetségi tagságot. A kölcsönökkel behatoló brit tőke pedig meghozta a magyar külpolitika brit korszakát.

Stromfeld az utolsó, összegező fejezetben folytatja ezt a gondolatmenetet: „A mai nemzetközi gazdasági és politikai helyzet világosan mutatja, hogy az imperialista nagyhatalmak angol vezetés alatt háborúra csoportosítják Európát Oroszország ellen.” A nemzetközi diplomácia tevékenysége ugyancsak „arra utal, hogy ideiglenesen el akarják simítani és felületesen ki akarják küszöbölni az egyes kapitalista országok közötti érdekellentéteket az Oroszország elleni háború tartamára.” így „az eddiginél sokkal véresebb és pusztítóbib” támadó háború készül, „azzal a céllal, hogy a nagy imperialista államok Oroszországban lefoglalják a maguk számára a piacokat és nyersanyagforrásokat”.

Ezután következik ismét a magyar helyzet értékelése: „Magyarország népét az erőszakos trianoni béke revíziójának ígérgetésével akarják beleleíkesíteni ebbe a vérontásba. Magyarországot a kormány már teljesen az angol konzervatív kormány politikájának szolgálatába állította és így kétségtelen, hogy háború esetére az ország népének az ágyútöltelék szerepét szánták az angol imperializmus háborújában. Ezt a célt mozdítja elő az angol—olasz orientáció, és ezt a célt szolgálja a Rothermere^aikció is. A munkásosztály a népek önrendelkezési jogának harcosa mindenütt és így Magyarországon is. Az a háború azonban,

1030