Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

Térjünk most vissza az 1920-as perhez. Stromfeld hosszú beszédet mond az utolsó szó jogán. Nem taktikázik, nem mentegetőzik, tetteiért vállalja a felelősséget. Hogy elhatárolja magát a kom­munistáktól és hangsúlyozza nemzeti érzelmeit, ez tökéletesen megfelel akkori világnézetének: „Az ügyész úr azt mondotta, hogy fanatikus ambíció vezette tetteimet. Ha ez vezette is, azonban neon a személy volt előtérbe helyezve, ha­nem fanatikusan akartam az országnak, hazámnak és embertársaimnak szol­gálni ... Napóleon azt mondta: akármilyen rendszer van is, minden hazafinak a hadseregben van a helye, ha a határokon ellenség van. Megesküdtem arra, hogy bármely ellenség ellen bármikor védeni fogom hazámat és hű leszek szen­tesített törvényeihez. Igen, de hazám szent törvényei fel voltak rúgva, s a ki­rály, akire felesküdtem — már nem volt itt. Végül volt-e akkor, április 20-án más tényleges hatalom az országban, mint a bolsevista? Anarchia előtt állot­tunk ... Ez érlelte meg bennem az elhatározást, ez volt eredeti bűnöm. Az anarchia visszaözönlő csapatait csak azzal állítottam meg, hogy parancsolni akartam, meretem és tudtam ... Harcolni a diktatúráért! — ezt mondták Pes­ten. De ha egy csepp vörös festéket keverek egy pohár vízbe, már nem olyan vörös, és minél több vizet keverek hozzá, annál színtelenebb lesz. Ezt akartam én, a vörös bacilust kiölni a hadseregből... Az ügyész büntetésem súlyosbítá­sát kívánja, mert a hadsereg presztízsét aláástam. Addig, amíg szerény szemé­lyem vezetett, megvertük az ellenséget, úgy, hogy ez ritkaság. Ezt a presztízst Prága állapítja meg. Bizonyíték volt az egész világ előtt, hogy van magyar élet­erő, amely nem nyel semmit, hanem visszaveszi integritását... Tizenegy hónap­ja járom a kálváriát, a kereszt alá értem, várom az ítéletet!” Az ítélet — természetesen — bűnösnek mondja felségárulás bűntettében, mert, vállalva a Vörös Hadsereg vezérkari főnökségét, „olyasmit tett, ami bel- lázadás nagyobbítására volt irányozva”. A büntetés: két évi és kilenc hónapi börtön, „hónaponként egy napi kenyér és víz melletti böjttel, a böjtnapokon kemény fekhellyel”. 1920. július 19-én kezdi büntetésének kitöltését a Margit-körúti katonai börtönben. Voltaképpen csak itt, a külvilágtól elzárva lesz ideje ennek az örök­ké tevékeny embernek, aki hat esztendeje, a háború kitörése óta folyvást az események sodrában élt, hogy összegezze tapasztalatait, rendezze dolgát önma­gával és a világgal. Bizonyára tudja, hogy a rendszer logikája szerint öt nem lehetett nem elítélni; de azt is tudnia kell, ami ebből következik: hogy az ítélet nem csak — és nem is elsősorban — az ő személyének szólt. Tehát a személy szempontjából nem végleges. Jelzi ezt a katonai foglárok bokacsattogtató tisz­teletadása, a laptudósításokból kicsendülő rokonszenv, jelezte az ügyészi vád­beszéd kezdő mondata is: „Megható tragédia előtt állunk...” Stromfeld sze­mélyisége, hírneve és tehetsége együtt: talán a legkívánatosabb „megtérő bű­nössé” teszi az önmaga igazolását áhító rendszer számára. Alázkodnia sem kell, igazítani sem tulajdonképpen azon, amit az utolsó szó jogán mondott; csupán azt szükséges bizonyítani, hogy ő maga változatlanul mentes ama bizonyos „vö­rös bacilustól”. Most válik el, hogy amit az ügyésznek válaszolva mondott, valóban igaz: a „fanatikus ambíció” nem személyes ambíció. Mert nem arra megy tovább, amerre az érdek, hanem amerre a lelkiismeret vezet. Levelei és feljegyzései tükrözik vívódásait, zaklatottságát és lassú higgadását. Börtönnaplója elején, halottaira emlékezve, eljátszik az öngyilkosság gondolatával. Aztán megrázza magát: „Egyelőre az az érzésem, hogy élnem kell, összes energiámat meg kell 1022

Next

/
Oldalképek
Tartalom