Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

dalmi megmozdulások elfojtására használják fel. Ennek épp az ellenkezőjét teszi : vádolja magát, amiért július elején elhagyta a hadsereget. Aligha csupán a becsületérzés vezeti. Valószínűleg attól tart, hogy az ilyen védekezés — amely megfelelően adagolt bűnbánattal elkeverve talán nemcsak a börtöntől mentené meg, de meg is nyitná útját vissza a hadseregbe — magában rejti az ő távozása után tovább szolgáló bajtársai súlyosabb megítélését. Ezért is használ többesszámot, amikor a nemzeti célokról beszél, amelyek a hadseregbe vitték: „Sem ellenforradalmárok, sem forradalmárok nem voltunk. Mi az össznek szándéka voltunk.” Akkor vált át csupán egyes szám első személyre, amikor önmagát elhatárolja a „szegedi stílű” hazafiságtól: „Azért, hogy ők nemzeti irányt követnek, nem zárja ki az én nemzeti irányzatomat és érzelmemet, mert lehet követni nemzeti irányt akkor is, ha az ember egyéb szociális reformokat óhajt.”

Hetvennégy tanút hallgatnak ki a perben. Mentik és vádolják őt, ügyesen és ügyetlenül, okosan és elvakultan, de sohasem tárgyilagosan. Túlzás van a védelemben, túlzás a vádaskodásban is. A „szegediek”, ha tehetségét említik, ezzel is a bűnösségét bizonygatják. Gömbös megállapítja, hogy a vádlott „hadsereggé tette azt a Vörös Hadsereget, amely biztosította Kun Béla uralmát”, és így „hajszál híján megszerezte” a Tanácsköztársaságnak az antant diplomáciai elismerését. Soós Károly tábornak — Horthy vezérkari főnöke, majd hadügyminiszter — valóságos második vádbeszédet mond: hangsúlyozza, hogy a Stromfeld szervezte fegyveres erő „nem a nemzet hadserege volt, hanem a munkásoké”, s valójában „sohasem szolgált nemzeti célokat”; a vádlottról feltételezi, hogy „eleinte, mint sokan mások, Magyarország függetlenségének megóvására” kívánt véderőt teremteni, de aztán „letévedt az igaz útról” és „szétzüllesztette a tisztikar fegyelmét”. Rantzenberger Jenő százados — a Fővezérség beosztottja, az ő feladata volt eltüntetni a Somogyi-Bacsó gyilkosság különítményes tetteseihez vezető nyomokat — megpróbálja Stromfeld ellen fordítani azt is, amivel ő nem óhajt védekezni: a július eleji lemondást: „amikor a sikerek máiéban voltak” — mondja — „lelépett és a tiszteket otthagyta a Vörös Hadseregben.” Említi még, hogy tudomása volt arról, hogy a tisztek nem akartak együtt szolgálni Stromfelddel.

Ez az állítás a mentő tanúk egy részét — Stromfeld gödöllői beosztottjait — akarja a vádlottól eltávolítani, úgy, hogy azoknak egyben egérutat is kínál.

Valóban ők vannak a legnehezebb helyzetben: egykori bajtársai a Vörös Hadseregből. Vallomásaikból sokminden kiérezhető: tisztelet és ellenszenv, őszinte vagy kényszeredett elismerés. De szívből vagy színből, legtöbbjük mentegeti; hisz tudjuk: nekik se mindegy, miért és mi módon marasztalja el a bíróság azt az embert, aki a minap még a parancsnokuk volt. őt védve magukat is védelmezik; de ezt olyképpen teszik, hogy egyben azt is bizonyítsák: ők sem fertőződtek a „vörös métellyel”. Ugyanakkor gondosan vigyáznak arra, hogy túlságosan magukra ne haragítsák a bíróság mögött álló politikai hatalmat, amelytől jövendő egzisztenciájuk függ. Hisz tudják, épp az itt tanúskodó Soós tábornok sajnálkozott nemrég a nemzetgyűlésben, hogy „a legkiválóbb vezérkari tisztek nem alkalmazhatók”, mert exponálták magukat a vörösöknél. És akinek esze van, azt is tudhatja, hogy a sajnálkozásban ott az eljövendő megbocsátás ígérete.

Vád és védelem tanúi egymással csatáznak. Egy tiszt arról vall, hogy amikor őt letartóztatták a vörösök, a felesége hiába kérte Siófokon Stromfeld közbenjárását, az mereven elzárkózott. Angay csendőr százados viszont állítja, hogy kérésére a vádlott maga mellé vett egy, „a terroristáktól veszélyeztetett tisz1020