Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)
Akkor már házasember, feleségét, Urbány Adrienne-t a bécsi években ismerte meg, apósa nyugalmazott osztrák tábornok, horvát származású „katona-báró”, aki szolgálati érdemekért kapta Ferenc Józseftől a főremdi címet. Stromfeld egy ideig hadseregszervezési és kiképzési ügyekkel foglalkozik a Honvédelmi Minisztériumban. 1912-ben leteszi a vezérkari törzstiszti vizsgát, s őrnagyként, 1913-ban — ő lesz az egyetlen honvédtiszt a tanári karban — katedrát kap a vezérkari akadémián. Aztán már a háború következik. A mozgósítás híre „civilként” éri: „üzleti célból” utazgat másodmagával a bolgár—szerb határvidéken. Kalandos úton, Szerbiát megkerülve érik el Orso- vánál a Monarchia területét. Ettől kezdve csak rövid szabadságok szakítják meg a négy éven át tartó frontszolgálatot. A balsikerű szerbiai offenzíva után 1915 tele már a Kárpátokban találja; nyáron lesz hadtest vezérkari főnök, az 1916-os Bruszilov-offenzíva után kapja meg az ezredesi rendfokozatot. A háború legnagyobb orosz támadása megrendíti a hitét, ha nem is hivatásában, de a hadvezetésben. Ezt írja feleségének: .......mi már teljesen német védelem és parancs a lá lettünk helyezve, és ha a nagy dolgot szem előtt tartjuk és ezt helyesnek találjuk, úgy mégis 20 évi szolgálati idő után csapás az érzelmekre.” 1917 nyarán hadteste a Kerenszkij-offenzíva centrumába kerül, épp az orosz főcsapás irányába. Az áttörést sikerül elreteszelni, Stromfeldet kitüntetik kemény helytállásáért, de ez számára már a „belső összeomlás” időszaka. Hadfy altábornagy ekkor írja róla a parancsnoki jellemzést: „Szilárd, soha nem ingadozó, lovagias jellem. Szigorú és megköveteli a szolgálatot, de belátó és jóakaratú.” ö maga az év karácsonyán már levonja a következtetést: „Menthetetlenül elvesztettük a háborút.” 1918: olasz front. Hadteste a Belluno-hadsereg része, a Brentától nyugatra harcol. „Talán a háború utolsó csatamenete előtt állunk” — olvashatjuk az októberben kelt levélben — „és legalább a becsületet akarjuk megmenteni... A kötelességérzet kényszerít engem, hogy magamat összeszedjem; mint egy álomban végeztem munkámat délután 8 óráig. Kellemetlen érzés, hogy mindent előre látni.” És itt az utolsó bejegyzés a császári és királyi vezérkari ezredes minősítési lapján; parancsnoka, Horsetzky tábornok akkor írta, amikor már nem volt többé se császár és király, se Osztrák—Magyar Monarchia, 1918. november 15-én: „Erőteljes, fáradhatatlan, kitartó munkásságával a XXVI. hadtest visz- szavonulása közben Asolonétól Fonzasón, Primierón, a Rolle-hágón és a Pordoj- nyergen át Bruneckbe a legragyogóbb emlékét állította katonai képességének és tehetségének. Az ő célszerű és átfogó rendelkezéseinek sok ezren köszönik menekülésüket a fogságból vagy a biztos pusztulásból. Szilárd bástya volt ezeknek a nehéz heteknek zűrzavaraiban.” Stromfeld tehát az utolsó pillanatig teljesítette a már érvénytelen esküben fogadott kötelességét: a becsületet megmentette, nemcsak a magáét, de a rábízott csapattestét is. De feladata végeztével máris előtérbe kerül az újabb kötelesség. Horsetzky tábornak ezt írja emlékezésében: „November 15-én este arra kért ezredeseim, aki magyar állampolgár volt, hogy engedélyezzem, hogy két másik tiszttel Magyarországra utazhassák, amelyet a szövetségesek minden oldalról szorongatnak, ö köteles, erőit veszedelemben forgó szűkebb hazája rendelkezésére bocsátani.” November 21-én, hazaérkezése másnapján már jelentkezik szolgálattételre Bartha honvédelmi miniszternél, aki a Ludovika Akadémia parancsnokává nevezi ki. Tüstént nekilát, hogy kidolgozza a „magyar néphadsereg” tisztképző 1012
