Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Egy népmonda feldolgozása - Paródiák II.

EGY KRITIKUS REFERENS ÉS KORREFERENS

A neptunizmus szubakvatikus infratendenciái a hetvenes évek irodalmában

ÖSSZESÍTETT jelentés

1.

A neptunizmus szó valamikor egy geológiai tendenciát jelölt, mely minden ásvány eredetét a víz alatt kereste. Mi — irodalmunkra vonatkoztatva — ezen két dolgot kívánunk közérteni:

1. ) a kritikai neptunizmus exkluzivista totalitáriusságának dialektikus analízisét, különös tekintettel az ifjú Hegelre és az ötea Marxra, majd pedig elvégezni ennek próbáját, különösen az ifjú Marx és az öreg Hegel eszmei-ideo- lógiai-teóriai konfrontációjában: ez természetesen fölöslegessé teszi azt, hogy a neptunizmust akár a keleti, akár a régi görög, akár Kant, Leibniz stb. stb. filozófiai rendszereivel konfrontáljuk (amennyiben a fentebb említettek és előzők müve tulajdonképpen meghaladó summázatát jelentik utóbbiak);

2. ) szemügyre venni tüzetesebben az alkotói neptunizmust, mint egyszerre realista és szürrealista ábrázolási módszert, mint alkotáslélektaná irányzatot.

Minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a neptunizmusnak bármennyire is szellemtörténetinek, szubjektív idealistának és egzisztencialistának mutatkoznék — fiziológiai alapjai is vannak. Azon egyszerű ténynél fogva, hogy az emberi testnek döntő többsége — víz H20. Vízből tehát semmi olyan nem születhet, amely ne tartalmazna (bizonyos százalékú) vizet* Emlékezünk-e még a régi (Hippokratész előtti és vele egykorú) elméletre, amely szerint a humort (a nevetést) bizonyos nyirok nedű okozza. Ez a naiv szemlélet semmi más, mint a neptunizmus egyik korai, elkésett előfutára, erre vezethetjük tehát vissza azokat az esztétikai és ideológiai tévelygéseket, amelyekre annyi példát kínálnak évezredeink.

Ám a visszatükrözési elmélet sem független valamiféle naív neptundzmustól. Amikor Narkisszosz a mítoszban beleszeret saját képmásába a víz tükrében — minden bizonnyal atavisztikusan visszatéved az élőlény vízalatti stádiumaira. (Akvatikus ataviisztikum.) A mélység vonzza, szédül, mint amikor a szakadék szélén állunk. Ez a bennünket teremtő mélység visszahívása. (Nosztalgikus neptunizmus.)

E fenti gondolatmenetek nem tőlünk származnak ugyan, nem is értünk vele egyet, ám nem árt idézni a további közértés érdekében.

Kétségtelen, feltehető, hogy Narkisszosz azt hiszi: saját képében valamiféle vízalatti lény néz reá vissza. Akibe ő beleszeret. Tehát saját múltjába (a víz alatti évmilliókba) szeret bele.

Ezek azonban oly általános következtetések, amelyeknek semmiféle szociá* így az irodalmi müvek egyben vízművek is. Am jól szimbolizálja ezt a papír vízjele is. (A szerzők).

85