Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - VITA - Szekrényessy Júlia: Czakó Gábor drámái
VITA lenetek tárgyalják azt a peres ügyet, mely a négy fiatal — Karcsi és egykori osztálytársai — magatartásbeli különbözőségét van hivatva bizonyítani. Ez a négy fiatal állandó partnerekként játssza végig a darabot, mintegy kísérleti alanyokkal. A gonosz tanári, illetve egyetemi, vállalati elöljárók rajtuk gyakorolják a manipuláció manapság divatos formáit. Fenyegetődznek, ígérgetnek, csábítnak. A négy fiatal rendre bukdácsolja a kísérleti lépcsőket. Mind a négyük útja a semmibe vezet. Közéleti és magánéleti kudarcok követik egymást. Szegény Karcsinak még a végső csődöt is el kell szenvednie: azt a pillanatot is át kell élnie, amikor környezete végre felfedezi és elismeri. De ez a siker a legkétségbeejtőbb. Amikor az évek óta híven és vakon imádott hölgy — aki persze méltatlan erre a rajongásra — végre a nyakába borul és ágyába hívja: szomorú ejaculáció praecox tesz pontot a húsz éves szerelmi várakozás végére. Hősünk ezek után joggal töprenghet, vajon mi több: egy csoda, vagy egy igazság. A balszerencsés ifjú végül egyikben sem részesül. Beteljesül rajta az idősödő és bújatermészetű személyzetis nő cinikus mondása, mely szerint nem a lét függ az igazságtól, hanem fordítva. A léttől függ, hogy mikor mit tekintünk igaznak. Formálisan szinte sehol sem emelhetünk kifogásokat Czakó színműveivel szemben. Dramaturgiája tanárosan rendszerető. Szépen, következetesen szövi a cselekményszálakat, jelenetről jelenetre bizonyítja be a jó emberről, hogy jó, a rosszról, hogy rossz. Az elemitől a diplomaosztásig és a munkahelyi kitüntetés osztogatásig ugyanaz a mechanizmus működik, a siker, a látszólagos és pillanatnyi boldogulás mindenütt a felszínes, sőt alantas gondolkodás, az ügyeskedés terméke. Az irányítók manipulálnak, az irányítottak pedig mozgékony és tanulékony bábukként markí- rozzák a cselekvést, az érzelmeket, az életet. Aki másként cselekszik, az szánalomra- méltóan vergődik sikeres, de nálánál nem sokkal elégedettebb kortársai között. A képlet félelmetes, sőt hátborzongató. Egyetlen baja van csupán: az, hogy képlet. Czakó szinte tudományos pontossággal ír fel korunk iskolai táblájára bizonyos összefüggéseket. Levezetései is hibátlanok. Megfigyeléseit azonban mindig, mint megfigyeléseket írja le. Mondanivalóját preparátumokra bízza. Igaza van abban, hogy a modern valóság úgynevezett hősei olykor személyiségüket vesztett figurák, önállót- lan bábok — de ennek kimondása attól még nem válik meggyőzővé, ha ugyanúgy személytelenül, mereven, bábszerűen ábrázoljuk ezt a jelenséget. A valóságot láthatjuk sivárnak, esüggesztőnek, ez még nem jogosít fel az egysíkú ábrázolásra. A szürkeség önmagában egyáltalán nem jelenthet tónusszegénységet. Ügy érezzük, nem ártana, ha a Czakó-hősök ereiben vér lüktetne, mégha szerencsétlenül üres figurák is, továbbá azt sem bánnánk, ha szövegeik kissé ékesebbek, kifejezőbbek, szenvedélyesebbek lennének, még akkor is, ha nem várhatunk tőlük többet, mint azt, hogy alkotójuk engedelmes szócsövei legyenek. Ezekre a hiányosságokra koronként már a prózai művek bírálói is rámutattak, miközben természetesen elismerték a szerző bátorságát, korszerűségét, közéleti és erkölcsi erejét. A Megváltó című regényről például azt olvashatjuk az egyik kritikában, hogy Czakó Gábor megszállott moralista. Vitatkozni csak akkor kell vele, amikor hajlik a túlzó egyszerűsítésre, naivitásra. Egyik elemzője szemére veti, hogy a prózaíró csupán egyedi eseteket ábrázol, esztétikai értelemben nem tipizál, leragad az epika enumerációnál. Egy másik kritikusa szenvtelenül leszögezi, hogy etikai értéke nyilvánvalóan több, mint az esztétikai. Ez az ábrázolásbeli vonás sokkal szembetűnőbb a drámákban, mint a prózai művekben. Egyrészt azért, mert a novella és a regény azért mégiscsak jobban tűri az enumerációt, mint a színmű. A drámaírás mindig az írói tömörség próbaköve. Amin persze korántsem a mű percre vagy oldalakra mért terjedelme értendő. Hisz például egy öt felvonásos Shakespeare-darab alkalmasint tömörebbnek, sietősebb- nek, viharzóbbnak tűnhet, mint például egy naturalista stílben megalkotott, aprólékoskodó, lényegtelenkedő egyfelvonásos. A próza mintha jobban tűrné az esetleges üresjáratokat, sőt tekintélye is mintha növekedne unalmasságától. Ez utóbbi kivált századunkban vált divatossá — valamirevaló regényíró tartózkodik attól, hogy valamelyest érdekesen írjon. Ez a furcsa divat sajnos a drámai stílusban is terjed. 894
