Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)
VITA A végzet, a felismert szükségszerűség sajátos kavargása ez: az ember, ebben a fölfogásban, képtelen arra, hogy elviselje és összehangolja cselekedeteit a másokéval. Szükségképpen idegeníti el, ruházza másokra a tettei értelmét megszabó akarotot, mert nem tud élni a Magasabb Szempont organizáló illúziója nélkül. Megváltót, Méltót, Augustusi keres, akire ráruházza mindazt, amit képtelen önmagában erkölcsi imperatívuszként fölismerni. S mert ezt a szerepet soha nem vállalhatják magukra mások, mint az eszelősök, a cinikusok, az ámítok — a mások kezébe adott „jó” csak torz módon működhetik. Az ember tehát képes fölismerni az erkölcsi parancsot, de nem képes önmagában gyakorolni. Az Én és a nem-Én közösségében csak az alkalmi értékű erkölcs teremt viszonylagos harmóniát. Mindegy tehát, hogy a sorsával kockázó ember hatot vet-e vagy vakot, a nagy egész csak annyi, hogy mindig rázza valaki a kockát. A SZERKEZET III. Mottó: Nincsen igazság, de beletrafáltam, nincsen kinek, de megjelentem: valami készül, valami gáz van, valami marhára nincsen rendben. Spiró: Valahogy Már az eddigiekből is kitetszhetett, hogy Spirót nem ilyen vagy olyan emberi sorsok természete izgatja, hanem az Emberi Sors maga. A nagy általános, amit viszont a műalkotás természeténél fogva csak konkrétumokban lehet megérzékíteni. Ezt keresve többféle szerkezettel is kísérletezett. Első — s eddig egyetlen sikeres — drámáját, a Nyulak Margitját, mint nyilatkozatában megvallotta, nem tekinti drámai eredménynek. Gyors és könnyű kézzel írta csak azért, hogy megfeleljen a színházak elvárásának. Hogy megfeleljen a konvencionális dramaturgiának. E tekintetben igaza is van. Árpádházi Margit szentté szekálásának története valóban hagyományos dramaturgiával készült. A férjhez menni nem akaró leányzót összezárják barátnőivel, akik addig nem hagyhatják el a Nyulak szigetét, amíg a fenséges királylány igent nem mond. Nosza, mindent el kell tehát követni, hogy Margitnak kellemetlen legyen a zárda-élet. Lényegében ez az alaphelyzet nem más, mint ami a Gerolsteini hercegnő című nagyoperettet is mozgatja. Csakhogy ott leleményesebbek a férjhez menni vágyó leányzók: szerelemmel kísértik a hercegnőt. Spirónál ötlettelenebbek, mert nem a jövendővel kecsegtetik, hanem a meglévővel riogatják a magát megmakacsolt szüzet. Spiró nem is tesz mást, mint ebből az alaphelyzetből kiindulva hagyja érvényesülni a különféle jellemeket. Teheti: a pokol különösebb írói segédlet nélkül is elszabadul, mindössze néhány karakteres vonás kellett a szereplők mozgásban tartásához, és némi irónia: lám, így születnek a szentek. Ha Margit kevésbé volna makacs, ha a társak ismernék az alázatot, vagy a királyi atyában lenne némi irgalom, már elveszne a drámai tét, az hogy Margit elpusztul vagy békében megöregszik. A végleteket kereső, a gondolkodás számára modellt teremtő Spirót ez az egyszerű helyzet nyilván nem vonzotta az erőpróba esélyével. A Hannibál már merészebb gondolkodói vállalkozás, s nehezebb dramaturgiai feladat. Anélkül, hogy a két vezér egyszer is találkozna, kell kifejezésre juttatni, hogy értik egymást; cselekedeteik valódi mozgatóját — győzedelmesnek látszani, de soha nem győzni — nem mondhatják ki, környezetükből senki nem tudhatja; a Végzet racionális megjelenítésére föl kell vonultatni, szituációba kell hozni mind866
