Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Aczél Géza: Jegyzetek a Magyar Műhely költészetéről

a „pusztán szintaktikai szerkezetében, a szavak és a morfológiád elemek »textúrájában«” érvényesülő alakítás mindinkább rászorul a látvány fölmentő és föloldó jelenlétére, a szintézist imitáló szellemi beállítottságra. Valójában érintkezési pontjaik ellenére is különnemű funkciót tölt be a képzőművészeti experimentalizmust átfogó koncept, mely — Веке László szavaival — egyesít magában „nagyjából mindent, ami nálunk a táblakép és a szobor után következett”, valamint az új — még ha a verbális síkból olykor el is távolodó — kísérleti irodalom. Utóbbi a nyelvhez való visszacsatolásban nyeri értelmét, a kifejezési lehetőségek tágításéban játszhat meghatározó szerepet.

Ez az áthangolódás a 70-es évek második felében, épp az utóbbi számok időszakában jellegzetes módosításokra kényszerítette a Magyar Műhelyt, melyben a külső szemlélő az átmenetiség, a válság jeleit véld fölfedezni. Az egymásba gyűrűző szerkesztői és esztétikai problémák közül — nem mintha föltétlenül ezek volnának a leglényegesebbek — találomra kettőt szeretnék kiemelni: a hazai magyar irodalom tükröződését a lapban és az erősödő, egy-két alkotó esetében már kizárólagos vizuális tendenciákat. Előbbi probléma főleg történetiségében érdekes, a kötődés és vállalás gesztusának ellentmondásait tükrözve. Ha rápillantunk arra a három nemzedékre, mely a hazai magyar irodalomból a laphoz kapcsolódott, kétségtelenül minőségi és súlypontbeli eltolódásokat tapasztalhatunk, s nem is a párizsi műhely előnyére. Az történt ugyanis, hogy a szerkesztők nem számoltak eléggé a magyarországi irodalmi élet változásaival, vagy ha igen, ennek tudatában nem revideálták a válogatás és értékelés mechanizmusát. Amíg az avantgarde értékeinek felmutatása vagy az elvon- tabb művészeti ideál szellemében alkotók folyamatos publikálása a konszolidáció első éveiben és az izlésviták kereszttüzében valós külső és belső igényeket elégített ki, addig a Tandori—Oravecz vonal fölvállalásában, jóllehet, még itt is jelentős értékekről van szó, már egy szűkebben értelmezett Ízlésbeli elfogultság — a honi irodalomba való beilleszkedéstől független kiemelés érvényesült. Az 6 törekvéseik nyomába szegődött, a modernség rekvizitumait eredetiségként lobogtató vonulat — mely jelen esetben Labancz Gyula, Győré Balázs, Balázsovics Mihály, Molnár Miklós műveit jelenti — már végképp nem jelölhet revelácdót, a szerkesztői szándék szerint az „újat kereső és hozó alkotók” együttesét. Műveikkel az irodalom tucatverse van jelen a Magyar Műhelyben — a hazai líra reprezentálására alkalmatlan módon, az eredeti kísérletezés okán pedig indokolatlanul.

A költészet vizuális törekvései, tudjuk, szinte magávala a költészettel egyidősek. Felesleges volna most az alexandriai iskola, a vizuális megoldásokban rendkívül gazdag és sajátos funkciót betöltő humanista irodalom vagy akár a század eleji izmusok kísérleteiről szólni, már csak azért is, mivel e kérdéssel elég részletesen foglalkozik Nagy Pál munkanaplója: a Korszerűség — kortárs irodalom. Annyit azonban elöljáróban is jelezhetünk, hogy e törekvések tapasztalatai alapján a vizuális költészet problémaköre rég túljutott a „kevesebb, mint egy festmény, és kevesebb, mint egy vers” közhelyszerű megítélésén, a kérdés inkább az, hogy a konkrét költészet egyes megnyilvánulásaiból vagy a textúrákból mennyire részesedik maga az irodalom. Némelykor bizony aligha. Az újabb vizuális törekvéseket fölvezető, dadaizmusra emlékeztető lettrizmus például csekély esztétikai értéket is csak akkor produkált, ha a megkomponált látvánnyal részben pótolhatta a fogalmiság megszüntetésével együtt kiiktatott írói üzenetet. A mozgalomnak így — talán a költészet fonetikai problémáinak hangsúlyozását és vizuális perspektíváinak kiszélesítését kivéve — értékelhető eredményei alig maradtak. Helyesen állapítja meg Szombathy Bálint: indítékai túlságosan is „a polgárság megbotránkoztató szándékaiból eredtek, s kisiklott előle a nyelv kommunikatív rendeltetése”. De az eddigi megvalósulásokat figyelembe véve nem sokra megyünk Max Bensenek, a konkrét költészet német teoretikusának azzal az általános felismerésével sem, mély szerint „a szóval verbális, vokális és vizuális szempontból kell manipulálnunk. A közléstér materiális szempontból háromdimenziós.” Ennek az elvnek logikája egyrészt óhatatlanul a mechanikus és kinetikus megoldásokig vezet — a számítógépes költészet statisztikai esztétikai és információelméleti kutatásainak határesetéig. Másfelől a térbeli viszonylatok és grafikai értékek megnövekedett sze70