Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - 75 ÉVE SZÜLETETT BALOGH EDGÁR - M. Kiss Sándor: "... hivatást számított ki magának történelmi helyzetéből" (interjú Balogh Edgárral)
Kezdeném talán azzal, — bár célzást már tettem rá — amikor hadbírónak kívánt, anyám, én ezt nem vállaltam, mert történész szerettem volna lenni. Szerettem nagyon a latint, a magyar nyelvet-irodaknat, s természetesen a történelmet. Azért is mentem egyetemre, hogy az ilyen irányú ismereteimet elmélyítsem. Mivel németül lényegesen jobban értettem, mint szlovákul, a prágai német egyetemre mentem. De mert nem voltam német, a kollégiumba nem kerülhettem. Mivel kisebbségi voltam, állami ösztöndíjban sem részesülhettem. 1924-től 1928-ig meglehetősen nagy szegénységben éltem Prága valamelyik kis elhagyott utcájában, villanyvilágítás nélküli kis szobában és az ámyékszék is a kert végében volt. Anyagi helyzetünkön úgy segítettünk egy orvostanhallgatóval együtt, aki a szobatársam volt, — különben a tallósi tanító fia — hogy hetente kétszer nem vacsoráztunk. Egyébként olcsó kosztra jártunk egy kimérésbe, amelynek következménye azonban egy skorbut-szerű jelenség lett. Az ínyem sorvadt, a fogaim meglazultak, bizony alaposan megviselt testileg is ez a négy diákesztendő. A kisebbségi tudat kialakulásához úgy hiszem, ezek a külső körülmények is hozzájárultak. Otthon anyámnak egy héten 45 órája volt s ezt óraadóként több helyen tartotta. Az Orsolyák iskolájától a Notre Dame-ékhoz járt, a városi polgáriban németül is tanított, magyarul is, tehát lejárta magát a munkában. Apám nagynehezen egy zálogházban — ami szintén jelképes — kapott ímoki állást, ahol a becsüs mellett be kellett írni a dolgokat, s ez mélyen megalázó volt számára. Erre a korra jellemző az én nagykabátom is. Apám tisztikabátja volt, amelyet feketére festettünk, de a kardnak szóló piros nyílást ez sem fedte el, s ahogy én növekedtem, úgy rövidült a kabát. A kisebbségi helyzet — a trianoni nyomorúság, mi annak idején így neveztük — önmagában még nem irányított volna a nép, a tömegek, a haladás felé. Nyugodtan lehettem volna bőszült nacionalista, bőszült irredenta, a Horthy-féle propagandáért lelkesülő, majd jobboldali ’és fasiszta ember is. De szerepet játszott a pályaív alakulásában, a magatartásom alakulásában, a szülői háziból hozott humánum, a liberális gondolkodás, emberszeretet, emberség, amely apáim lényegét is átfogta, anyámnak pedig magatartása volt. Tehát egy ilyen úriformában megjelenő humánumnak is lehet ezt nevezni. Nagy szerepet játszott gondolkodásom alakulásában a cserkészet is. Gyönyörű emlékem maradt; a nyári táborozások, a terep megszerelése, a honismeretnek új „és újabb élménye, mind nagy szerepet játszott, és egy erős nemzeti tudatot fejlesztett ki bennem. Cserkészként kerültem be egy titkostársaságba, — erről írok a Hétpróbában — amely magyar diákoknak, egyetemistáknak, tehát nálam idősebbeknek volt valamilyen titkosszervezete, s ahová nyugodt lelkiismerettel és szívesen tartoztam, mert arra eskettek meg, hogy magyar vagyok, magyar maradok, örökké hű maradok a magyarságomhoz, mindent megteszek népemért, nemzetemért. Mindezt természetesnek vettem. De a kezdetek után bizonyos ellentétek alakultak ki. Talán nem tévedek, ha azt mondom, a kisebbségi tudaton belül egy sajátos kisebbségi vállalkozás, kisebbségi humánum felé, ezek a dolgok fordítottak. Talán megírom, talán nem, most nem emlékszem rá, hogy mi cserkészek valami szent emberségre készültünk, a jóságra, a napi jótettre, szeretetre és akkor egy alkalommal találkozunk szlovák cserkészekkel, s én tisztelgek . .. Igen. A Hétpróbá-ban esik erről szó ... — Azok visszatisztelegnek és társaim megrónak, mert én a tótoknak tisztelegtem. Ez engem mérhetetlenül megdöbbentett. Vagy egy másik példa. A „Mi 780
