Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
És mégis... Verfall einer Familie, egy család hanyatlása, ez az alcíme Thomas Mann regényének. És a Forsyte is: a magabiztos viktoriánus Upper Middle Class, a felsőbb angol középosztály lassú, de (feltartóztathatatlan csuszamlása lefelé. Erős öregek, konok vagyonszerzők 'és megtartó patríciusok; s a belőlük sarjadt fiatalok: nyugtalanok és bizonytalankodók, akiknek kifinomult lelki- ismeretét mind jobban bántja a készen kapott jólét... Mit akar mindezzel a pécsi tüzér hadnagy, aki gondosan beosztja a napi cigarettát, olcsó keksszel oldja meg a reggeli és vacsora gondját, s böngészi a menetrendet, hogy „filléres”, kedvezményes vonattal utazhasson Pestre? Pedig itt az ő családjáról van szó. S mindarról, amit ez a csöppet seim „egynemű”, tipikusan „jobb középosztálybeli” család a világból magába sűrít. Az OesterreiChereket már ismerjük. Ismerkedjünk meg a szélesebb rokonsággal, benne a Pálffyakkal elsősorban. Az 1933-as esztendő végén — akkor már Kecskeméten szolgál — meglátogatja ott élő nagynénjét — anyai nagyanyja testvérhúgát —, Mayer Máriát, nemesperki Czigány György városi tisztviselő özvegyét. Így számol be a látogatásról: „... vacsora után rölmiztünk kettesben, vesztettem három és fél fillért ; aggastyónak éreztem magam, ugye, ő már hetven felé jár, két picike szobában lakik, az tele van, de tömve kézimunkával, párnákkal, hímzésekkel, mindenütt futók, még a futókon is futók, családi fényképek, eddig tökéletesen ismeretlen alakok is bukkantak elő a sárga képek mögül, akikről még sohasem hallottam, persze, mindent tud — patinás névjegyek nagy barokk ezüst név- jegytartóban, hintaszék, valószínűtlenül kicsi teáscsészék és nem kevésbé ódon sütemények. Legjobban meglepett azonban a fehémeiműs szekrény ajtajában, belül, egy marha nagy forgópisztoly — töltve!!! Ö, megjegyzem, nem tudta hogy töltve van, csak sejtette, és ezért már vagy 12 éve nem mert hozzányúlni. Aggódva kérdezte, nincs-e a szekrény közel a kályhához. Nem kedves? Megmutattam neki, hogy kell vele bánni, csak messziről nézte... Úgyis folyton fél, hogy betörnek hozzá és meggyilkolják, ’ugye, annyit olvas az ember az újságokban, hogy idős, egyedülálló asszonyokat kirabolnak és megölnek’. Megjegyzendő, hogy csak egy bezárt kapun, egy harapós kutyán és végül egy bezárt és beriglizett ajtón lehet hozzá bejutni.. Valóban kedves. Egy kicsit „viktoriánus”; van az egészben valami, ami „az öreg szalonok bútordarabjaira” és a „még öregebb hölgyek parókájára” emlékeztet. Hallgassák meg most a Pálffy-unoka beszámolóját ugyanerről a Mari néniről: „ ... gyakran fellátogatott Pestre, résziben Nagymamához (a harmadik Ma- yer-lányról, Pálffy Zsigmond feleségéről van szó), részben Oesterreicherékhez, akikkel a kapcsolatot leginkább unokaöecsén, Gyurin keresztül tartotta: ő volt az a Nagynéni, aki a kecskeméti garnizonban a szegényes hóvégeken a vasárnapi vendégeskedés dús oázisát jelentette. Mari néni mindig hozott magával egy csomó német könyvet, ami külön szálka volt a szememben, mert ebben én éppen olyan hivalkodó elzárkózást láttam, mint tüntető sváb platyakolásuk- ban ... Amikor már németül tanultam, el is határoztam, hogy majd egyszer elolvasok egyet. Úgy 13—14 éves lehettem már, amikor egy ilyen titokzatos könyv elolvasására ráfanyalodtam... Nem klasszikus és nem is ponyva, egy elég szemét érzelmes-fülledt gices: Mimi Blviatűe. Egy szépmellű modell, valószínűleg prostituált hányattatásai a müncheni strici- és művészvilágban, sok pofozkodással és ágybafék tetőssel...” Így teljes a kép: teasüteménnyel, forgópisztollyal 'és Mimi Bluetite-el. 727
