Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
fogó akaratától, táncra perdülnének, valahogy úgy, ahogy a porszemek furcsa életét figyelhetjük a napsugárban .. Kicsit naiv, diákos bölcselkedés? Az is, persze. De inkább őszinte, szomjas rácsodálkozás a világra: életre, irodalomra, önmagára... S van most benne számomra valami borzongató. Alig egy héttel előbb, hogy most e sorokat írom, Pécsett jártam, s miközben — fárasztó, könyvheti programokkal zsúfolt nap után — szállodai szobám erkélyéről elnézegettem szemközt Jakováli Hasz- szán minaretjét s alattam a pécsi háztetőket: erre a levélre gondoltam, amely akkor már ott feküdt kikészítve az íróasztalomon: egy atomjaira robbant Én apró szilánkjára, amelynek segítségével tovább próbálom majd összerakni ezt a hajdani Egészt... S most, ahogy összemosódik bennem 1933 'és 1981, a háztetők és a napban táncoló porszemek — egyszerre elfog a diákos megszeppe- nés: vajon sikerülhet-e?... „Nagyon belém férkőzött ez a könyv, vagy jobban mondva én a Forsyte családba. Emberibbnek, hozzám közelebb állónak érzem, és jobban ismerem e család tagjait, mint a sajátomét. Ügy megszerettem az öreg Soames-t, hogy azt hiszem, él valahol. Élőbb előttem, mint például sok nagybácsim ... Pedig a Forsyte-ok nem úgynevezett szimpatikus emberek, csak épp hozzám tartoznak, megismertem és megszerettem őket. James bácsit, akinek soha senki semmit nem mond el... Vagy Nicholas bácsit, aki akár ne is szerepelne, annyira nem fontos. De vajon ninos-e mindegyikünknek egy ilyen Nicholas bácsija, aki éppen csak hogy van? És a többiek mind, a legöregebb generáció tagjai, akiket még akkor ismerek meg, amikor — ha nem is fiatalon — élnék, érdeklődnek, cselekednek, hogy aztán lassan mind jobban kiessenek a forgatagból, az árból a partközeibe, már csak lassan ringva, végül egészen megpihenve, miközben a fiatalok — egészen mások, de lényegében ugyanazok — felnőnek, hogy ugyanúgy szeressenek és szenvedjenek, mint apáik ...” Oldalakon át folytatódik így a levél: Galsworthyról, a hőseiről, s a szerelemről, amely „mindig az első hegedűt játssza az életünkben”: az öreg Soames — „e legforsytebb Forsyte” — érzelemvilágáról, amely „az ősi birtoklás családi és nemzeti hagyományaiba öltözik”, s Natról és Nellyről, akiknek szerelme „megmaradt életük végéig, mert gyermekek maradtak ...” Sajnálkozik, hogy „felületes, a modernségnek csak mázával bekent fiatal olvasó rétegünknek, amely Bródy Lilin táplálkozik, nem is lehet meg az érzéke, hogy élvezze egy Viktória királynő kori élet lassú, megfontolt hullámzását”, s képtelenek „egy családi összejövetel aprólékos leírását végigélvezni, az öreg szalon bútordarabjaitól a még öregebb öreg hölgyek parókájáig”, mert hiányzik nekik „a csőbútor a maga blöffszerű nik'kelezésével és belül kongó ürességével...” Ír, ír, szinte megszállottan, sokáig: azt hiszi, a Forsyte-okról, pedig valójában önmagáról. Itt van minden; a „nem létező” jelentéktelen figurák, akik „ott szaladgálnak” a hétköznapjainkban, a „partközeibe sodort” roncs rokonok, az „ősi birtoklás” törvényének engedelmeskedő apa — éppen két hónapja történt a kél családfő találkozása —, s a szerelem, amelyben — már tudja — nem lehet gyermekként megmaradni... S ezeken is túl: a család furcsa és kínzó misztériuma, ami egyszerre vonzza 'és taszítja, s amit cipel magával egész életén keresztül. Sokszor előveszi még a Fonsyte-ok történetét, amíg teheti, évente elolvassa; s ugyanilyen vonzódással viseltetik Thomas Mann regénye, a Bud- denbrook-ház iránt. Rejtélyesnek tetszik ez a vonzalom. Ö maga csak másodgenerációs, az apa „erős paraszti törzsből, egészséges génekkel”, ahogy a Pálffy-unoka mondja. 726
