Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)

megrázkódtatás nélkül vészeli át a család. Az apa — tartalékos főhadnagy — bevonul ugyan, de az erdélyi hátországban teljesít szolgálatot.

A kezdet nehézségeit legyőzni valószínűleg segített a rokonság is; elsősorban a későbbi „örökbefogadó” postatiszt, Pálffy Zsigmond és családja. Ismét az ő unokáját idézem: „A század elején a kőbányai Ihász-utcát, a Pálffy-család otthonát és Oesterreidherék óbudai lakását akkor még történetesen egyetlen, közvetlen és átszállás nélküli villamosjárat kötötte össze... Ez tette lehetővé, hogy Oesterreicherné, mint óvónő — a háború előtti, majd egyre nehezebb háborús viszonyok között is — állást és munkát vállaljon a nagynénje, Pálffyné, Mayer Emília vezette óvodában.”

A villamosjárat — az 53-as — az óbudai Szentlélek-tértől a Lajos-utcán, budai Duna-parton, Erzsébet-hádon és a Rákóczi-úton át közlekedett Kőbánya felé: igazából ez volt a „köldökzsinór”, amely a századforduló konjunktura- hullámaitól nem érintett Óbudát a gyorsan fejlődő nagyvároshoz fűzte. Még hosszú időn át érvényben marad az, amit erről a városrészről olvashatunk Az Oszttrúk-Mugy/ar Monarchia írásbian éls képben itímű, 1893-ban kiadott műben: „Halad, mint a gőzhajóhoz fogott teherszállító bárka, a haladás törvényei közlődnek vele, mert köteléköklben van; magában sem törvényei, sem haladási kedve nincsenek meg. A vidéki városok légköre, hajlandósága, szokásai és emberei honosak ott. Egynémely gyár és a Dunagőzhajó-társaság hajóépítő telepe adnak neki nagyobb fontosságot.”

Óbuda — és a délről hozzá kapcsolóidé, egészen falusias Újlak — „őslakói” a Zichyek telepítette sváb „hraunhaxlerek”, föld- és szőlőművelő parasztok, meg az 1700 táján megtelepedett — a tulajdonképpeni Budáról kitiltott — zsidók voltak, az utóbbiak közigazgatásilag is önálló hitközségbe tömörülve. A paraszti jólétet már tönkretette a XIX. századvégi nagy filoxera-járvány, amely letörölte a hegyek lankáiról a szőlőtőkéket; a Tábor-hegy agyagja nyútott né>- mi kárpótlást a nagy pesti építkezések számára termelő téglagyárak révén, a „kapások” utódainak más részét meg magához szívja a textil-, hajó-, bőripar, meg a malmok.

Maradtak azért szőlőskertek a filoxera után is. Ezekre alapozták üzletüket a hivatásos foonmérők, akik apáról fiúra örökítették a mesterséget, kialakítva a „magyar Grinzinget”, a budaiak és pestiek esti „kirándulóhelyét”. Miég a századforduló után is megmaradt vagy 30—40 kiskocsma, köztük a Mókus-utcai Kéhli, ahol csülköt adtak a „Feinschmecker”, az óbudai bor mellé, meg Wéberék a Szentendrei-utcában, Haszmann a Templom-utcában, a Gernedl, ahol 50 krajcárért lehetett ebédelni, meg Berlinger a Vörösvári-úton, ahol sahramli-zene is volt. A Zichy-utoa ekkortájt még az egyetlen városias szakasz: keramitos úttest, aszfaltozott járdákkal. Itt, meg a Lajos-utcán vonultak végig a nagy úrnapi körmenetek, ősszel pedig schramlizeniére a szüreti mulatság résztvevői: a szőlővesszőkkel díszített szekereken legények-lányok taposták a szőlőt... Péter-Pálkor tartották a búcsút; ilyenkor a Főtértől a Flórián-térig sorakoztak a körhinták, céllövöldék, az árusok és mutatványosok bódéi.

A „hergeloffenerek” — az első világháború előtt és utáni beköltözők — lassan maguk is „oldofnerekké”, óbudai bennszülöttekké váltak, s átalakították a kisvárosi életet. A Tavasz-utca üzletsorrá és korzóvá, amiolyan „kis Váci-utcává” lett, lassan beépült a Hánmashatárhegy oldala is, a férfiak a Polgári Körben vagy a Főtéri Korona-kávéháziban gyülekeztek, az asszonyaik a Tomasek-cukrászdában; a fiatalok pedig a „kisparkban” találkozgattak nyáron, t-éien meg a jégpályává alakított Tempo sportpályán.

Ez a kisvárosi világ veszi körül Pálffy György gyermek- és ifjúkorát. Né723