Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga
kikötve, az odavaló terhet lerakta, és 13án délután 3 órakor elindult velünk tovább, és 14én éjfél után 3 órakor szerencsésen megérkeztünk Buenos Ayresbe, a hol a hajó kikötve állt velünk 10 óráig; ekkor mindenkinek az iratait által- adták, azután 11 órakor a városi kapitányság a velők levő orvossal megvizsgáltatva az utasokat, egy nagy bevándorlási jegyzőkönyvbe beírva őket, által- adta az Argentínai telepítési (Emigráció) hivataltól 'kiküldött hivatalnoknak; a ki előtt a komisszárus engem újkülönösen kitüntetett azzal, hogy énvelem kiválólag bánjanak és a családommal, mert igen tisztességes és jó család vagyunk, és ekkor a kezét adta a komisszárus a búcsúzásra (a mit a 'többivel egy- gyel sem tett), Istenhozzádot mondott. Ekkor én úgy éreztem magamat, mint mikor valakit a Család közül kiküldenek az idegenbe, az ismeretlen pusztaságba; szomorúan, a ikézi mályháinkat czipelve, kiszálltunk a hajóból, a hol az én olasz barátom is elkövetkezett tőlem és a Családomtól, elment a városba; mi pedig a kézi mályháinkat egy félreeső helyre lerakva, elmentünk a nagy pa- kot megkeresi, a Juli, Eszter, Zsófi és én; azt megtalálva, azonnal odaczipeltük, a hol a kisebbék voltak, és elkezdtünk tanácskozni, hogy de most mi lesz!? hova menjünk? mi lesz velünk?!! A szekerek jöttek-mentek, hordták a pako- kat... Énhozzám is odajött több kocsis is; de tudom is én, mit beszélt; úgy rém- lett nekem az a beszéd, mint mikor a Némának csak a nyelve pereg, de egy szót sem tud kimondani. Lótottunk, futkostunk, de hogy mit is csináljunk, azt sehogy sem tudtuk eltaláni. Az ott lévő pakokat már mind elvitték, a népek is már majd mind elszélyedtek, a mikor ismét megtaláltuk az én Olasz barátomat; kérdem tőle, hova megy? „A városba” feleli, de a ládája már föl volt téve egy szekérre, menve be a város felé, és nem volt ideje velem beszélni: és így csak mentében köszönt és elment; e közben jött ismét egy szekér, a melyre a kocsis fölrakta az ott található pakokat, azután utolsónak odajött a szekerével az én pakom mellé járva, és beszélt hozzám, de én nem tudom, hogy mit, és a beszéde közben a komisszárus nevét emlegette, azzal beszéd közben intve a kezével, jelt adott, hogy segéljük fölrakni a pakokat neki a szekérre; mikor már mind föl volt rakva, fölült, az ostorral belecsapott a lovak közé, elment... Mi pedig egymás közt mondva, iparkodjunk, fussunk a szekér után, ki tudja, hova viszi a pákáinkat; és nekiindultunk futni a szekér után, a míg el nem értük; a szekeret elérve azt mondom a nőmnek: Fogd meg a szekér hátulját, hogy el ne maradj tőle, könnyebben tudsz jönni, látva a kocsis, hogy a nőm fogódzik a szekér hátuljába, újra elkezdett a lovaival erősebb ütemben menni, míg végre a nőm kénytelen volt azt elereszteni. Ilyen erőfeszítéses menést a nőm talán egész életében sem tett; de okulva az Udinei elveszésén, a mennyire csak bírta, futott velünk együtt, mi pedig a kis Lidi lányt ölbe véve kellettünk futni, mert az még nem bírt a gyengeségtől futni. Már-már majd lemondtunk a reményről, hogy követhessük a pakunkat vivő szekeret, a mikor egy fordulathoz értünk, a hol egy Fonda volt, a honnan odajött hozzánk egy ember, látva a kimerültségünket a szekér után való futástól, azt mondja németül: Ne kísérjék azt a szekeret ebben a sebes ütemben, én is az Emigrációba megyek, a hova a szekér a pakokat viszi, jöjjenek velem; ez a szegény asszony megszakad abban iaz erős menésben, hiszen már alig tud lélegzeni. Ej, milyen emlékezetes egy idő és út volt ez, sohasem tudjuk elfelejteni. Ez az ember kísért azután el bennünket az Emigrációba, de lassúbb menetütemben, noha és azért még azt sem tudtam biztosan, hogy a pákáinkat odavi- szik-e? vagy hova!, de azért mégis kissé belenyugodtam, hitelt adva a minket 696
