Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Paródiák IV.
Kecskés Géza színültig tölti, tömi darabját — kiszorít bennünket nézőket, ahelyett, hogy saját levünkben lubickolnánk az ő darabjának tágas .és üres fürdő- bazenjában. Innen tehát a telítettség nagy nyomorúsága az üresség zsenialitásával szemben! S ettől válik mélyen provinicálissá ez a színmű. Viszont a színészek s a rendező (összhangos színház!) sikerre viszik. No, nem nagyra, de olyanra, ami tisztes félbukás, tiszteletlen és őszinte félsiker. Nézők vannak ugyan, ám a sajtó fanyalog. Néző is lehetne több — meg fanyal- gás is: mindkettőből kevés van, legalábbis nem túl sok. A Wesshrun-darab zseniálisan rossz előadás és bomba-siker. A So módi-darab nem tud zseniálisan rossz előadás lenni, ennek ellenáll anyaga, ettől van fél-kassza és fél-saj tósiker. Ám a színészeket se hagyjuk ki. Puszi Pál lenyűgöző kecske volt. Még véletlenül sem esett bele a naturalista mekegés annyira kínálkozó csapdájába, hogy mi nézők azután mint valami színházi Saloime-tánc következtében, tálcán vigyük haza szegény megcsúfolt, levágott Keresztelő Szent János fejünket, e lekaszabolt káposztafejeket, családunk körébe, a família őszinte rémületére. Megemlíthetjük Cviki Péter karakteres borbélydoktorát. Hátborzongatóbban emelte föl a sziringát, mint II. Endre a kardot, mely különben is kívülrekedt a darab körén. Hosszabban kell szólnunk a rőzseszedő öregasszonyt játszó ifjú és igen csinos fiatal színésznőről, Pá-pá Hortenziáról. Hogy valaki ennyire elfeledje huszonkétéves életkorát! Oly vértelen babaarccal játszotta a hetvenéves asz- szonyt és mégis oly megejtő kislányossággal, hogy sokáig fogunk emlékezni rá. Ahogy ölébe szorította a rőzseköteget, ezt a boszorkányseprűt: maga is seprűvé vált. Ezt a seprű-Hortenziát szívünkbe zárjuk. Csodálatos nyávogása az öregedő macskáé, mozgása nagyon ritka és mindig egyenletes, egyirányú a színpadon (ergo: következetes!) Gyönyörűen tud állni, olykor félórákat is! Kezét ilyenkor vagy leejti vagy égreemeli. E remek változatosságban szeme az öregség ürességében halódik. Néz valahova, de nincs hova. Nincs mit, de lát valamit. Néz valakire, de nincs kire. Lát valakit, aki pedig sem a színpadon, sem azon kívül, sőt a szöveg mögött sincs, önmagába néz, önmagát látja, aki nincs, mert megsemmisül e tökéletes láthatatlanságban. Nincs a színpadon, pedig ott van. Ez a játék oly tökéletes, hogy szinte kedvünk volna őt megkeresni, mert bizonyos, hogy tündéri bújócskának érzi szerepét. Utolérni azonban lehetetlen, mert ő áll, csak áll. Csak, ha futna lehetne utolérni. Aki csak áll, neim érhető utol. Ezért, hogy utolérhetetlen legyen, végig csak áll. Így válik Pá-pá Hortenzia háromórás kemény alapállásban valóban s végérvényesen utolérhetetlenné. Így hát Somodi darabjával ért véget évadunk. Ez a véletlen egybeesés más gondolatokat is eszünkibe juttat. Mindenekelőtt: a nagy tanulságok évada volt. Nyilvánvalóan kiderült, hogy például a nemzeti színház-profil kialakításában az olyan országok színházkultúrájának gazdag tapasztalatait kell alapul vennünk, mint Monaco, Vatikán, Andorra, Liechtenstein stb. (Legutóbb a mindössze huszonháromezer lakosú Monaco nemzeti színházában láttam nagy sikerrel játszani a „Hátadban a kés te drága Gréti!” című musicalt s nem sokkal később a mindössze huszonkétezer lakosú Liechtenstein államban ugyanazt. Mindkettőben temérdek elmélyült pillanattal. Korántsem függ tehát annyira össze a lélekszám, területi nagyság a színházkultúra nagyságával. Ezen kívül: vannak még átutazó nászutasok, játékkedvelő nyaralók, vendégmunkások, átlagturisták stb. is.) Nem utolsó rendű .tanulsága 663
