Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Voigt Vilmos: József Attila neofolklorizmusa (tanulmány)
VOIGT VILMOS József Attila neofolklorizmusa Meglepő, milyen keveset foglalkozott folklorisztikánk és József Attila-filológiánk a költő folklorisztikai kapcsolatainak és folklór-ismeretének kérdéseivel. Életrajzi adatokból, barátainak érdeklődéséből, könyvtárára vonatkozó ismereteinkből is elég sok apró tényt állíthatnánk össze. Elméletileg is fontos volna József Attila „népiességének” pontosabb körülhatárolása. Mindez több ízben is felmerült kutatási témaként, de annál különösebb, hogy végül is senki sem vizsgálta meg a kérdéskört, noha a folkloristának induló Péter László, vagy a József Attilát személyesen is ismerő Gunda Béla igazán a legmegfelelőbbek volnának e téma feltárására. (Zárójelben hozzátehetem, magam két vélhető „koronatanúnál” érdeklődtem ilyen adatok iránt — hiába. Sem Bálint Sándor, sem Ortutay Gyula nem tudott érdemi adatot szolgáltatni. Mindketten látták József Attilát, beszéltek is vele, személyes kapcsolatuk azonban semmi támpontot nem nyújtott későbbi, eszmei kapcsolatok feltételezéséhez.) Elméleti szempontból is nagy fontossága volna József Attila folklorizmusa tüzetesebb kutatásának, mivel éppen itt sokféle félreértés eloszlatására kerülhetne sor. Ügy gondolom, folklorisztikánk elmélete és huszadik századi irodalmunk története szempontjából sem lehet közömbös e témakör kutatása. Ennek megkönnyítése cél jából előbb is néhány alapfogalmat ééiszerű tisztázni Nyilvánvalóan a fogalmi tisztázatlanság az egyik oka annak, hogy mindez ideig érdeméhez méltatlanul foglalkozott a kutatás József Attila folklorizmusának kérdésével. A folklorizmus fogalma (akárcsak a vele rokon jelenségek, mint az orientalizmus, primitivizmus stb.) nálunk nem jelent pozitív vagy negatív értékelést (mint például a német tudományosságban, ahol mindig tapad valami negatív zönge hozzá, a szaktudós Bausinger írásaitól a Bantók-elutasító Adomo teoretikus véleményéig egyaránt). Nálunk egy általános séma egyik eleme ez, amelyben a folklór és a nernnfolklór közti kapcsolatokat rendszerezzük. Folklorizálódásának nevezzük a nem-folklórból a folklórba eljutó alkotások, vagy azok egyes vonásainak az útját (például Petőfi vagy Puskin „nép- költészetté” váló műveiét), ezzel szemben a folklorizimus az ellenkező irányú folyamat, amelynek során a folklórból a nem-folklórba jutnak el alkotások, illetve ezek egyes részei, vonásai. A folklorizmus is (és a folklorizálódás is) réges-régi jelenségek: mihelyt kialakult a folklór és a nem-folklór kettőssége (vagyis az osztálytársadalmak kultúrá jának létrejöttétől kezdve) megtaláljuk ezt. A szakkutatás eleget foglalkozott is mondjuk Homérosz, Dante, Shakespeare folklór-elemeivel (vagyis fölklorizmusával), sőt századunk művészei, írói is elég ilyen példát szolgáltathatnak, gondoljunk csak Joyce, Chagall, Pavese vagy De Falla műveire. Különösen a zenében és a képzőművészetben nyilvánvaló azonban, hogy meg kell különböztetnünk a huszadik századi folklorizmus nem egy jelenségét a régebbi korok folklorizmusától. Amikor egy évtizede ezt a témakört nálunk először felvetettem, már hivatkoztam erre, és szembeállítottam például Petőfi folklorizmusát Weöres áándor fölklorizmusával, az utóbbit neofolklorizmus néven definiálva. Jól látjuk a különbséget, ha a legismertebb megnyilatkozásokat állítjuk szembe egymással: ezek nem csupán magyar viszonylatban igen tanulságosak, hanem megvilágító jellegűek általános érvénnyel is. Petőfi 1847 február 11-én, Arany Jánoshoz intézett első levelében lapidáris tömörséggel fogalmazza meg felfogását: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden 645
