Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet (tanulmány)
BOJTÁR ENDRE A tipológiai párhuzamot ígérő cím szemérmetlenül sókat markol, mégpedig mindkét tagjával. Nemcsak a korabeli Kelet-Európa költészetén belül kell szűkebbre vonni az összehasonlítás körét, hanem azt a kérdést is el kelil dönteni, hogy melyik József Attiláról van szó, hisz nyilvánvaló, hogy költőnk nem az egyszólamú lírikusok fajtájába tartozott (Hogy ez mennyire nem értékítélet, hadd említsek két nagy, de szinte kezdettől ugyanazon az egyszer megtalált hangon írót: Füst Milánt (1888—1967) és a XX. század talán legrejtélyesebb lengyel lírikusát, Boleslaw Lesmiant (1878—19.37). József Attila esetében nem pusztán jobbára ifjúkori imitációira gondolok, arra, hogy írt kurucverset, Ady-verset, Juhász Gyula-verset, sőt, Harc a békességért címen 1923- ban még Berzsenyi-verset is, hanem arra, hogy — joggal — különböző korszakairól szokás beszélni. Természetesen meg lehetne keresni minden egyes korszakának a megfelelőjét itt és ott, ezúttal azonban nem ilyen, filológiailag is hatalmas munkára szeretnék javaslatot tenni, hanem inkább annak felvázolására, hogy az általa képviselt típus hol áll Kelet-Európa költői térképén. Milyen típusú József Attila költészete? Azt hiszem, az irodalomtörténész akkor jár el méltányosan e kérdés megválaszolásakor, ha nem az egész életművet veszi figyelembe, hanem — akárcsak az egyszerű, normális versolvasó — csupán azt, ami fönnmarad saját korának és személyiségének a rostáján, ami ma is személyesen érinti, esetenként keményen megüti, mellbevágja. Ebbe a saját, személyes József Attila-válogatásomba nem került bele sok olyan vers, ami egyszerűen sikerületlen. Továbbá egy-két olyan sem, mint például a Favágó, Mama, Óda, amit az iskolai oktatás, az ünnepélyek stb. agyonkoptattak, amiről nincs esztétikai élményem, mint ahogy a Himnusz-ról vagy a Szózaí-ról sem tudom, szép vagy nem szép. Kiesnek azok a művek is, melyek talán jók voltak egykor, de mára csak jelentésük maradt, jelentőségük nem. Nem csupán olyan ún. mozgalmi vagy proletárversek tartoznak ide, mint a Lebukott, A város peremén egyes szakaszai, hanem olyanok is, mint például a Számvetés, melyek pusztán pillanatnyi dokumentumai egy tépett személyiségnek. Az így kialakult válogatás tartalmaz néhány korai, valamint egy pár avantgarde művet, hogy aztán 19.28/29-től megszaporodjon a versek száma, ugrásszerűen persze az utolsó három-négy évben. Ezt az életművet legáltalánosabban úgy jellemezhetni: két világ, két korszak mezsgyéjén. Hogy milyen két világról van szó, azt annak a versnek, az 1933—34-es Eszméletnek a puszta vezérszavakba tömörített elemzésével vázolnám fél, mely éppen arról szól, hogyan eszmélt rá a költő erre a másik, új korszakra. A vers — mely szerkezetében is követi az eszimélkedés, az ébredés menetét: a világ hajnalától az első versszakiban jut el a lírai én az utolsó versszakbeli örök éjéhez, az álom múltjától a nappal jelenén át az öröklét jövőjéhez —, ennek megfelelően ellentétekben építkezik. Egyfelől volt az ifjúság, mely szabadságot képzelt nyirkos cementfalak között, a jövő, a fantázia színes szabadságát, mely olyan renddel járt volna párban, melyben egy szálló porszem sem hibban el, melyben sír a vas és nevet az eső, mert az anyagi világ is eleven kapcsolatban áll a költővel — másfelől a felnőtt, a meglett ember, aki vasrendű világban él (erre rímel a Levegőt! későbbi lemondó legyintése: „Ö, én nem így képzeltem el a rendet.”), olyan világban, mely hasított fa, széthull darabokra, az egykori elevent is holttá őrli, mely a jelen egyetemes börtöne, ahol még a nappaléjszaka váltakozás sem természetes, még az is az ember ellenére van. („Nappal hold 638 József Attila és a kelet-európai költészet
