Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Zalán Tibor: Amikor automata fényképezőgép kattog el Király László arca előtt (esszé)
Am az „ihleten túl-sággal” vigyáznunk kéne. Tény, hogy költészete lehiggadt, hívhatnánk inmmár férfiasán érettnek, ha lenne valami értelme ennek a megnevezésnek. „És fontossá válnak lassan a szelídebb vizek is.” Ami nem jelenti feltétlenül az ihlet mámorától való megszabadulást. Ady kettős-részegség tételéhez hasonlíthatnánk az állapotot: az elborító (ihlet) mámor „másnapján” megjelennek a finom remegések, a tudat alkalmassá válik a mindenség befogadására. Király tehát alkalmassá vált az újabb választáshoz. A modem történelem, ha egyebet nem, azt bebizonyította, hogy a középkor organikus egységéből kiszabadult individuum számos életvitel és világkép között választhat, s az értelmiségi szert tehet arra az imaginárius szabadságra, hogy mást választhasson, mint ami közvetlenül ad ott. A választáshoz felszabadulás azonban nem jelenti még a választás problémamentességét, leegyszerűsödését. Egyszer azt mondja a (költő: „én átváltozom verssé”. Máskor meg azt: „mindenre folyva terülő / süketítő viasz-idő.” Megint a Király-költészet alapdilemmájához jutottunk. A vállalás és az idő konfliktusához. Logikáját „egyszerűnek” nevezték, gyaníthatóan igaz. S gyaníthatóan így az igazi is, s e tény a költő javára írható. Mert nem a logikának kell bonyolultnak lennie, hanem az adott logikával összetartott valóságmodellnek. A lírát szerencsére nem filozófusok és esztéták művelik, hanem költők. Szerencsére Király nem hallgatott a sugallatokra. A korszerű „kozmopolitizmust” nem a vállalásai föladásával tette magáévá, hanem közösségi indíttatását megőrizve. Az elidegenedés valós (és divatos-reális) és kikerülhetetlen folyamat. Vannak azonban történelmi-társadalmi pillanatok, helyzetek, amikor a nembeliség ész-ellenessé, közösségi érdek-ellenessé válik. Király, amikor az időben feloldja magát („ó időnk fekete kútja”) sem felejti el: „szigorú földem itt nem hagyhatom”. Korszerűtlen maga tar tás-modell lenne ez? Nem hiszem. Minden esetre a lehetségesek közül költőhöz a legméltóbb. Modernségét tehát e kettős kötésben, etikai kisajátítottsága és költészeti szabadsága ellentmondásában kell vizsgálnunk. Hogy meddig jut el a modern forma- (külső-belső) alakítás terén (a „Bóják” sorozat igazolja ezirányú felkészültségét), az annak a bizonyos permanens helyzettudatának a függvénye. Mik ennek a tudatnak a tünetei? az ember lazításra hangolt baráti korban, magánélete legblensöiségesebb pillanataiban sem tudja elhessegetni rrixkabsul visszatérő hely- zettudatát; borát megkeseríti, álmát elűzi, ölelését megfaggasztja a g.and, amely elsősorban nem is az övé, hanem a valódi vagy vélt közösségé,16 A vers így persze hamar átcsúszhat a didaktikusságba, könnyen kap görcsöt, mint az a sportoló, aki túledzette magát. Király isimét stilizálásban próbálja az (átmeneti) megoldást megtalálni. Csakhogy, nem tájban és közegben stilizál, hanem tájat és közeget stilizál: „nem-mezőn nem-lovak nem-emberekkel ügetnek és a nem-arcokon nem-nevetés-virul, ez ez lesz a nem-kor” A nem-korrá felstilizált senki-földje-időintervallum költői eszközeinek tovább- csiszolását teszi lehetővé számára. A líra és vers kérdése mindinkább az utóbbi javára dől el, prózai hangütésekkel dúsul — retorikája. Ez az elem a pátosz visz- szaszorulását eredményezi, helyére ironikus-groteszik szemlélet csúszik. Konzekvens költői úton jutott el Király a Küküllő-partjáról a nem-mezőre, 589
