Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Kántor Lajos: Játék vagy program? (tanulmány)
sornak is szembetűnnek a hiányai (csak példaképpen: Szabó Lőrinc, Németh László, Kacsó Sándor) — mégis a válogatás biztonsága lep meg. A kiteljesedett költői, prózaírói, kritikusi, műfordítói pályák indokolnák, hogy e fiatalkori vallomásokat az egyes életművek egészéhez mérjük. (Ez a feladat természetesen messze meghaladja e tanulmánynak kereteit, lehetőségeit.) De nem kevésbé izgalmas az 1930-as (megfogalmazásuk szerint még 1920-es) felismeréseket szerzőjüktől függetlenül is számba venni. A romantikaellenesség programját igényid például a „tizenegyek” antológiájában (1023) még erősen romantikus Balázs Ferenc — s állítása résziben összecseng a „Vallani és vállalni” vita mélyebb valóságábrázolás-követelésével: „Ma az embereket kezdik a dolgok külső lefolyásai, a történet, a romantika, a csattanós egymás- utánság nem érdekelni, s mind többet és többet törődnek az élet belső összefüggéseivel, vagyis logikájával. A képzet-kapcsolás irodalma, a mese, a csinált fordulatosság, a különlegesség, az izgató bevégződés helyet kell hogy adjon a világnézeti vagy a lélektani és társadalomtani alapon megírt regénynek, tehát a filozófiának és a tudománynak, mert az emberi gondolkozás is a •képzet-kapcsolódástól a logikáig fejlődött.”43 Esztétikailag több is ez, mint a Berde Mária felszólalása vagy akár Kacsó és Tamási Áron éles kritikája. Közvetlen társadalmi, sőt politikai jelentésében sem kevesebb e vita korabeli vagy akár mai következtetéseinél, amit Csuka Zoltán Újvidékről ír: „... a ma írója szervesen tartozzék a tömegekhez, érezze meg vérük lüktetését, lázukat, szenvedéseiket és fájdalmukat, és ha írógépéhez ül, azzal a tudattal írjon, hogy felelős minden szóért, nem csak az államügyész előtt, hanem — ami tán még nehezebb és fontosabb — a tömegek és az utódok előtt is. [...] A kisebbségi író kapocs az uralkodó többség irodalma és kultúrélete felé is, de egyúttal az a véna, amelyen át a másik ország és minden ország minden kisebbségének friss vére beléje és rajta keresztül a saját kisebbségébe áramlik.”44 Az öntudatosodás, „az irodalmi regenerálódás”, sőt új értékek teremtésének lehetőségét reméli, várja a kü- lönfejlődéstől Dairkó István Csehszlovákiából és Fekete Lajos Jugoszláviából; nem ünnepelnek, hanem a tényekkel számolnak — s ötven év távlatából mondhatjuk, reálisain. Darkó István: „Az irodalmi regenerálódás szempontjából egyelőre szerencsésnek tartom az utódállamökbeli irodalom elszigetelődését a Budapest vezette anya- országbeli irodalomtól. Az előbbieknek először otthon kell megfelelniök. A komoly eredmények kellő súlyával rendelkezve állhatnak csak meg a fejlett (és elfejlődött) pesti Irodalom tekintélye mellett. Akkor remélhetjük, hogy vérátömlesztő, új lélekkel jelentkező impozáns fellépésük az egész magyar irodalomban jelentős átértékelődést fog akozni. Tartalmi gazdagodást és stílusbeli magyarosodást várok ettől a bevonulástól. Az egész magyar irodalmat megifjitó változás következhetik be az utódállamok irodalmainak a kezdeményezésére. Akkor ledőlhetnek a választófalak és frissáramú szellemi forgalom léphet a mai lefojtottság helyébe. Kívánatos, hogy az irodalmi élet egysége, különösen a termelés előnyös anyagi szempontjai, a fogyasztó közönség egységesítése végett ismét helyreálljon, de nem kell feltétlenül a régi irodalmi centralizmust visszaállítanunk.”45 Fekete Lajos már nem is hipotetikusan nevezi meg a többközpontúság esztétikailag jótékony következményeit: „Amikor a magyar irodalom mint szerves egész az önmaga egyetlen törzsével a nyelvünkön írott minden kultúrát egyedül jelentette, jóval színtelenebb volt, mint a történések ama sorsdöntő lépése uitán, ami a szerves egységet kényszerűleg részelte, egyben a végek egyéni arculatát is eredményezte: hovatovább erdélyi, sziovenszkói és vajdasági magyar irodalom, tehát a részek egymástól is elhatárolható, élő fogalmát teremtette meg.”46 Győry Dezső, az Űjarcú magyarok szerzője egyfajta új magyar messianizmust hirdet meg — európai feladatokkal, az európai kultúnválság megoldására; „világrendeltetést” érez, Ady és Szabó Dezső programjára hivatkozva, minden fölé emelkedő székely öntudattal, Jancsó Béla is. Dsida ugyancsak hisz Erdélyben, az erdélyi irodalomban („Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben .látom a jövő magyar irodalmának kovászát.”47), de nem oly túlzó naivitással, mint Jancsó Béla; saját nemzedékétől, amely a negyvenéveseknek köszönheti az új lehetőségek megteremtését, sokat vár: azt, hogy „a két nagy szellemi világáramlatnak, az individualizmus és kollektivizmus ellenséges szemenállásának ma még közkeletű babo549