Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Czakó Gábor: Mecénások (novella)
bátja gallérját fölhajtotta, ridikül helyett aktatáskát vitt magával: fedezéket nyújtott s jobban beleiért az italos palack. Arcz jóindulatúan megitta, bármit hozott, eljárt vele az Aranyszarvasba, és elfogyasztott a kedvéért négyszemélyes Szarvas-tálakat, persze köret nélkül. Vigasztalásul nála hált utolsó találkozásukkor. Zsuzsa megmutatta neki négyszobás házát: „a déli nagy szobából kitűnő műtermet lehetne kialakítani”, vagy: „tervezek majd egy pavilont a kertbe, van hely, négyszázhúsz négyszögöl,” és: „paradicsom lenne a gyerekeknek!” Csupa színtiszta igazságot mondott, őszinteségét surányi vörösborral támogatta: „nagyiók termése”. Nem lehetett visszaélni a jóindulatával és a szerénységével, csak „szövetséget”, „egymás támogatását”, „megértést” kért hajnalban Arcztól, aki a nadrágját húzta az ágy szélén ülve. Hibátlan kávét főzött, majd lekuporodott a szőnyegre, és elcsicseregte terve részleteit; kezdve a pénztől (volt elég) a mosogatásig (ő ugye egész nap dolgozott.) „Tudod” — mondta Arcz kissé álmosan, — „ha te így képzeled a házasságot, akkor a szomszédasszonyhoz menj feleségül, ő biztos jobban mosogat nálam.” Bácskay Zsuzsa ahelyett, hogy fölvfflanyozódott volna, elkeseredett, pedig a mondat célt ért: kiábrándult a szobrászból. Később is a rossz emlékek közé sorolta, amikor megértő, egymást támogató házasságban élt egy SZTK-ellenőr oldalán. A négy szobában két gyerek (ikrek, császárral) rajcsúrozott, míg föl nem nőtt, megépült a kertipavilon (Zsuzsa saját tervei szerint), az SZTK-ellenőr nevelt benne délszaki növényeket. Bizonyára megoldódott a mosogatás gondja is, bár a részletekről nincs adat. Merci bácsi hófehér keresztapján elgurult a művészetelephez. Az épüleL még rezgeti Nawrockd horkolásától. Szilvia, a telepvezető Kündioh-csel kávézott az ebédlőben. Formás lábait a számontartott tehetség ölében nyugtatta. A Má- ria-üveggel berakott ablak tarka fényt szűrt rájulk, a bőrhuzatos, trónszerű izzók lobogtak most is: a Mária-üvegek szépsége homályba került. Merci bácsi megdicsérte a hangulatos fészket, csettintett, amikor megmutatták neki az iparművész-tervezte rekamiékkal berendezett szobákat: „nehogy azt higgyék a külföldi művészek, hogy vidéken vannak!” Bizony, a hősikorban, amikor őt fölkérték a telep művészeti tanácsa elnökének, akkor egy porszagú — s ne tagadjuk — bolhás epedán kellett Szilviát megizélnie. A beszélgetés sorsszerűén Arczra terelődött. Szilvia vele született tapintatból nem tette vissza lábacskáit Kündieh ölébe, és Merci bácsival sem kezdett/folytatott. Merői bácsi még meg sem próbált közvetíteni — biztos próbált volna, noha védence csúnyán megbántotta a Schneider-présházban — Szilvia sebesen elmondta Arczot összeférhetetlennek, erőszakosnak, a telep rossz szellemének, minden jó — a villa berendezése nem csak jó; csodás! — elgámcsolójának, bunkónak, modortalan- nak. Kündieh a finom, halk modor híve volt: „a művész morálból és tehetségből áll össze. Ha az egyik hiányzik, baj van, ha mind a kettő .. Szilviának eszébe jutott egy rádióriport, amelyben Arcz gátlástalanul kirohant az ő lakberendezői -tervei ellen azzal az ürüggyel, -hogy inkább valami emelőgépet, vagy hasonlót kellene venni a bányába. Fölsikoltott. „Följelentő!” Kündieh elpirult. Ö egymaga tizenhat beadványt szerkesztett Arcz ellen: Járási Hivatal (kettő), Megyei Tanács (három), Művészeti Alap (kettő), Képzőművész Szövetség (kettő), a telep művészeti tanácsa (három), rendőrség (egy). Az utóbbi négyet röstellte most egy kicsit. A négyből hármat Merci bácsi hivatai525
