Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
írja, Pogányok című történelmi regényében pedig „ős-kelet leikéről” áradozik. Az ugyancsak német asszimiláns Rákosi Jenő pedig vezércikkekben hirdeti rendületlenül, „mint az apostolok Isten országát” a „harmincmillió imagyar impériumát”. Érdemes bővebben idézni a Budapesti Hírlapban, 1906-ban — már csak 12 év az összeomlásig! — megjelent vezércikkéből; kötetnyi tanulmánynál jobban jellemez egy bizonyos uralkodó közgondolkodást: „Hogy az ígéret földijének küszöbére értünk, azt abból a jelenségből állítom, hogy az ország összes öntudatos lakosságát immár átjárta a nemzeti érzés... Magyarország geográfiái fekvésénél fogva olyan területi egység, amely hivatva van arra, hogy a rajta lakó, államalkotásra alkalmas népet vezérnemzetté tegye Európa déli keletén... Magyarország csonka államisága mellett is egyre emelkedik. .., ellenben Ausztria a saját területén is nem képes államalkotó erőket termelni..., sőt zülleni látszik. Mi a magyar imperializmus? Egy hatalmas, egységes, nemzeti Magyarország, mely szellemében, intézményeiben, gondolkodásában, •érzületében... kérlelhetetlenül magyar... Társországaira és szomszédaira nézve pedig a boldogulás és a szabadság biztosítéka... A magyar nemzet mindenüvé, ahová a lábát betette, jogokat, kiváltságokat, szabadságot, dicsőséget ás gazdagságot vitt. Ennek rudimentális hagyományai élnek ma is a Balkánon... Mióta pedig lehanyatlott dicsősége..., azóta gyűlölik, gyalázzák, rágalmazzák, és készek eszközül kínálkozni elnyomására... Pöl kell emelkednünk az elnyomott nemzetiségek álláspontjáról és kicsinyes szemhatárából az uralkodó nemzet magaslatára...” Minden benne van: az erőszakos asszimiláció követelése, hamis történelmi dicsőség — amiből hamis történelmi vádak sarjadtak —, Balkán-hegemónia, vakság a realitások iránt... A „degenerált” Ady pedig ekkor, 1906-ban írja A lelkek temetőjét: E föld a lelkek temetője, Giprusos, árva temetője, Sok vér ömlött itt valaha S maggyilkos méreg lett belőle... Az erdélyi szász író, Mesűhendörfer 1935-ben megjelent, és 1914 előtt játszódó regényében — Der Bü'ffelbrunnen — van egy jelenet: román pap, magyar orvos, szász tanár borozgat együtt a csillagos ég alatt. A pap a román fiatalságról álmodozik, melyet „egy új kor emel a magasba; és a hegyekből, sötétlő erdőkből özönlenek majd a nép számlálhatatlan ezrei... s a férfivá érett if júság uralkodik majd a Tiszától a Fekete-tengerig...” Az orvos lelkében „évszázados sebek fakadnak fel, egy nép töri össze láncait, és áll vakító fényben a világ elé... de szélvihar zúg át a pusztán, s az Ázsiából jött nép újra magányban sorvad Európa szivében...” A szász nem ábrándozik: „Németek nélkül ti, magyar és román testvéreim, még ma is kiskorúak lennétek... Mi vagyunk a népek tanítói, belőlünk Európa szól hozzátok...” A kép sematikus voltában is hiteles: frázisos, sekiéűyes-romantikus ábrándvilágot idéz, amelyek — egymás ellenében — mégis sorsokat, történelmet formáltak. Ne essék tévedés: a szász Íróból nem náci „elhivatottság-tudat” beszél, hanem a kicsit magát-sajnáló „kultúr-misszionárius”; s nem veszi észre, hogy „racionális” tanárhőse igazából épp olyan romantikus lélek, mint a másik kettő... Talán valami ilyesmi bújkált Rákosi Jenő s a hozzá hasonló lelkes neofiták 490
