Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
kozó — mert bizony ez is igaz: — magyarokkal, szlávokkal, románokkal. Jó volna végre tudomásul venni, hogy akik ezt a történelmet hamisítják — azok valójában a közös történelmen vesznek erőszakot. Mohács után — ahol ugyancsak nem „egy-nemű”, egy-etnikumú sereget taposott földibe a szipáhi lovasság — a török hódoltság, majd a kuruc háborúk idején nemigen volt alkalma a magyarságnak, hogy „börtönőri hivatását” gyakorolja. Kétségtelen viszont, hogy a nemesség a rendi kiváltságokért vívott harcai során mintegy asszimilálódott „eszmei önmagához”: az úr: magyar; a paraszt: paraszt!... De hogy miég a XVIII. században is milyen távol áll a „nemesi nemzet” tagjaitól a „nacionalista” gondolkodás, arról már szóltam a telepítések kapcsán: a csak gazdasági szempontok alapján mérlegelő, magyar jobbágyai helyére idegeneket telepítő földesurat akár „nemze tárul ónak” is nevezhetnénk — ha volna értelme az ilyenfajta történelmietlen vádaskodásnak. A magyar népelem számbeli kisebbségbe szorulásához vezető XVIII. századi népmozgalmak, telepítési akciók épp akkortájt érnék véget, amikor születőben van a magyar nacionalizmus, és először jelentkeznek a nemzetiségi nacionalizmusok. Lehetetlen volt nem látni, hogy a népességi arányok eltolódása, a nemzetiségek mindinkább politikai jelleget öltő küzdelme, amelyhez, egyéb szövetség híján, még a magyarokban fő veszélyt látó Béos segítségét is megpróbálták igénybe venni: mindez a történelmi Magyarország egységét, létét fenyegeti. Ma tudjuk, hogy ez a történelmi államalakulat már akkor menthetetlen volt: de igazából ezt csak ma tudhatjuk. Akkor bármely felelős magyar politikus — akár Kossuth is — csak úgy reagálhatott, ahogyan Churchill a brit nagyság utolsó óráiban: „Nem azért lettem őfelsége miniszterelnöke, hogy egy birodalom felbomlásánál segédkezzek...” Valójában paradox helyzet: az „államalkotó” miagyar népelem — pontosabban: a polgári fejlődést és vele a nacionalizmust képviselő liberális nemesség — akkor kívánt az ország kizárólagos gazdája lenni, amikor, ennek lehetősége igazából már elveszett. Ez a nemesség „kétfrontos” háborút vívott: egyrészt Ausztriával 'és a belső konzervativizmussal az általános és magyar szabadságjogokért, másrészt a nemzetiségekkel, azok külön szabadságtörekvései ellen. Szorongás és illúziók jegyében fogant a mesterséges nyelvi asszimiláció gondolata már a XIX. század első felében. Hatalmi eszközök azonban nem voltak hozzá; ezeket majd osák 1887 adja a „kiegyező” politikusok kezébe. A „politikai nemzet” fogalma nemcsak egyszerűen a francia forradalmi nemzet-felfogás átplántálása volt, hanem kiút-lehetőség is egyben a nemzetiségi kérdés reménytelenségéből. A definíció már 1848 előtt formálódik, s az 1888. évi XLIV. törvénycikkben ölt végleges alakot: „Magyarország összes honpolgárai... politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.” A franoia forradalom idején az így értelmezett nemzet-fogalom nemcsak polgári szabadságjogokat és egyenlőséget szavatolt, de arra is jó volt, hogy megakadályozza bretonok, baszkok, szavojardok, korzikaiak, sőt provansziak szeparatista mozgalmait, s valóban „eggyé és oszthatatlanná” tegye a köztársaságot. Ez a példa lebeghetett Kossuth szeme előtt, amikor „a szabadság olvasztótégelyéről” beszélt. Csakhogy a „francia recept” itt használhatatlan volt; merőben mások voltak a körülmények, de az idők is változtak: amit a XVIII. század végén ott még a szabadság nevében lehetett meghirdetni, az a XIX. század derekán itt már elfogadhatatlannak tetszett. Az 1868-as alaptörvényt egyedül a német nemzeti483
