Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Száraz György: A tábornok III. (életrajzi esszé)

A dunai svábok kemény 'és keserves pionír-sorsát érzékletesen festik a német források. Való igaz, hogy a termőföldet a vadontól kellett elragadniuk; bűzös mocsarakat csapoltak, erdőt irtottak, sívó homokkal birkóztak. A bánsági gazda reggeli fohásza az ősök szenvedéseire emlékeztetett: „Dicső szent ‘Húsvét! őrizz meg minket a hetvenhét féle láztól...” Életüket és vagyonukat nemcsak rablóbandák veszélyeztették, hanem a kd-Mújuló török háborúk száguldó mar- talóc-csapatai is. Utoljára 1788-ban, amikor Pest-Buda már egy évszázada fele jtgette a félhold emlékét; nekik maguknak kellett védekezni az Qrsovánál betört-szultáni sereg ellen, miután II. József 'csapatai visszavonultak 'ás sorsukra hagyták őket. Nekik is megvolt a Napóleon ellen hadakozó Andreas Höcferhez hasonló néphősük: a paraszt Jacob Hennemann, aki összegyűjtötte a Versec környéki telepeseket — köztük bizonyosan Nagy-Zsám lakóit is —, s megvédtek a várost a maguk erejéből.

Mindez igazság. De nem a teljes igazság.

A betelepülők többsége szegény volt; a „nincs” elől menekültek a „talán nal bíztató távoli Magyarországra. De már Mercy — 'és még inkább Mária Terézia és II. József — kolonistái olyan segítséget kaptak az új élethez, amilyet a török alól földesúri függésbe került — vagy abból sohasem szabadult — őshonos magyar és nem magyar jobbágy sohasem kapott. Mérnökök .tervezte falvak várták őket, széles utcákkal, egészséges házakkal, templommal, iskolával; állatokat, szerszámot, vetőmagvak,at, pénzsegélyt kaptak; tönkrement felszerelésüket, elhullott állataikat évekkel később is ingyen pótolta a kincstár. Szabad költözési joguk volt, nem úgy, mint a változatlanul röghöz kötött régi jobbágyoknak; roboit-terheik is enyhébbek voltak, s míg meg nem kapaszkodtak a földön, adómentességet élveztek. Láttuk: már Mercy rászorította őket az ipari növényékre, selyemhernyó-tenyésztésre, s megteremtette számukra az értékesítés bázisait is. Olyan előnnyel láthattak a gazdálkodásihoz, ami behozhatatlan volt a kiszolgáltatott, aprózódó telkeken vegetáló, zsellérsélgfoe süllyedő őshonos jobbágy-parasztság számára.

Nem parasztok voltaik, nem is polgárok: gyarmatosok. Paraszti hagyomány nem kötötte, polgári biztonságérzet nem nyugtatta őket; kialakuló közös életformájuk alapja csak a föld lett, s mindaz, ami ezzel a szemlélettel jár: elzárkózás, puritán életvitel, megszállott szerzésvágy, garasos takarékosság, önpusztító és másokat se kímélő szorgalom. Megannyi tipikus telepes-vonás; elmondható akár az amerikai, ausztráliai, vagy a délafrikai búr farmer jellemzésére is.

Legfőbb gondjuk volt, hogy a föld el ne aprózódjók; egész szokásjogi rendszert dolgoztak ki ennek érdekében. Mielőtt a vőlegény a menyasszony kezébe csúsztatta volna a jegyajándéknak szánt tallért, szabályos alku folyt a hozományról: ennek legalább akkora értéknek kellett lenni, mint a vőlegény fele vagyona. A tanúk előtt kötött megállapodást a jegyzővel írásba foglaltatták, s csak aztán indultak a paphoz, feliratkozni. Az apa egy-két éven belül átadta minden vagyonát — házat, földet, állatokat — új^házas elsőszülöttjének. De ez is szerződéssel történt: pontosan kikötötték a szülőtartás feltételeit: lakást, tartást, készpénz-járadékot. A fiú az átvett birtok termésének egy negyedét holtukig köteles volt a szülők padlására szállítani; azon kívül az átvételkor minden telek — 32 hold — után három-négyezer forintot kellett fizetnie az öregeknek, rendszerint a feleség hozományából; ezen ismét földet vásároltak, a többi gyerek eltartására és kibázasítására.

De nemcsak a bánságiakra volt ez jellemző, hanem az egész magyarországi sváb parasztságra. Falvaik rendezettebbek voltak, iskolázottságuk többnyire

399