Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT NÉMETH LÁSZLÓ - Németh László: Anyóka Rómában (novella)
NÉMETH LÁSZLÓ Anyóka Rómában* Nézd, unokám, ezt a körösztöt meg neked hoztam. Igaz, kölcsönpénzből vettem, de ajándék nélkül, mondok, mégse gyüjjek 'haza. A Szúnyog tisztelendő úr adta rá a pénzt. Látta, hogy a szívem is ri belé, amint a többiek a szöbbnél- szebb olvasókat, szentképeket és ájtatos tárgyakat veszik a kegyes üzletben, ahova ő maga késérte el őket. Mert úgy volt, hogy előbbre én is egy olvasót szántam neked. Vettem is, be is szentültettük a pápa őszentségivel, de csak úgy akarta a Jóisten, hogy az az olvasó Rómában maradjon. Az is, meg a kis pénzem is, jó hogy a cókmókomat, meg a kopasz életem, ezt a vénségeset, hazasegítette. Mert hiába, nem ilyen öreg semmirejónak való az a rengeteg utazás. Az idegen országban is könnyebben elbódorodik a vén, mint a fiatal. De csak nem tudtam én ellentállnia Szúnyog tisztelendő úr beszédjinek, hogy azt mondja, ő is öreg, de mégegyszer kiojtózni az áhítatban. Váltig rítt a lányom, a te anyád, ne menjen el öreganyánk, nem magának való, én bíztam a tisztelendő úr ígéretében, hogy vigyáz ő rám, el ne keveredjem. Mert az is büszke volt, hogy az 6 falujából kerül ki a legöregebb asszony, hát azért foroérozta. Igaz, mégis lefozték, egy nyolcvanéves is közénk bódogtalankodott, bár az csak vénleány volt, nem mint én, négy katonasort állt fiú s három asszonylány anyja. Meg is mutattak a püspök úrnak. No, dicsért, hogy büszke lehet a szombathelyi egyházmegye az asszonyaira. Volt az azutátul becsületünk. A kis cserkészniük minden állomáson nyag- gattak: nénike nem kér vizet, anyóka, nem akar pénzt váltani. Amikor az a csúfság esett rajtunk, úgy megneszültek, magam vigasztaltam őket. Mert nem szoktunk mi hozzá a vonatrázáshoz, legmesszibb 'ha Kanizsán vagy Szombathelyen jártunk, akkor is személyen, ez meg talán ekszpreksz is volt s bizony alig értünk ki Magyarországból, hulladozni kezdtünk, mint a legyek. Már be is fir- hangulták a lámpát, éjcaka volt, de csak érzem én, hogy lep a veríték, meg forog a Bagyuráné feje, mert az volt a szomszédom. Egyszer csak szegény Huszár sógorom panaszkodik, hogy 6 is rosszul van. Ha az emberek rosszul vannak, én is rosszul lehetek, gondutam s csak elvágódom a pádon. Még vagy négyen követték a példát, csupa élesztgetéssel telt verradatig az idő. Csinyáni köll valamit, asszonyok, mondok, különben csúffá tesz a vonat. Az asszonyok is helyesültek. Mondják: zsolozsmázgassunk. Énekeltünk is igen szépen, még a tisztelendő úr is, meg egy másik kopasz kövér, azok is átjöttek s belekántultak. Akkorra már igen szép vidéken jártunk. Az idő előrébb volt, mint felénk: március vége s már a borockfák is virágban álltak, a nép meg a mezőn lődörgött s integetett a vonatnak. Nevetett is a tisztelendő úr, hogy ilyen az arravalósi nép, napjában ötven vonat is elmén előttük s azok nem unják meg az integetést. Hogy unnák, mondom én, addig se köll dógozniuk. Ismerem én a fajtájukat, kölcsönöztünk mi is egyet Égerszögről, a fogolytáborból, Zsuzepnek hívták, hisz emlékszel, mindig elvétettem a nevit, az se kereste meg * Kötetben még nem közölt írás 358
