Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - 300 ÉVES A BOLGÁR ÁLLAMISÁG - Sztaniszlav Szivriev: Találkozások Nagy Lászlóval (Zergi Zsuzsa fordítása)
SZTANISZLAV SZIVRIEV Találkozások Nagy Lászlóval 1951 lehetett, amikor Nagy László Szófiáiban felbukkant. Én éppen katona voltam, s ebben a minőségemben ugyancsak elszakadtam a fiatal költők társaságától, ahová Ű magától értetődően tartozott. Én még Utro nevű lovam szagát árasztottam^ különálló kényelmetlen kis szobám egyszerre volt hálószoba, dolgozószoba, könyvtár és gyerekszoba, ők meg — a költők — a tyúkokkal egyidőben, Jeszenyinnel, Blokkal és Anna Ahmatovával köszöntötték a hajnalt. Lászlóval történt első találkozásom már csak mint egy röntgen-felvétel él ben- nem, melyről már lekopott a bot fénye, a tört bolgár beszéd, az idegen országba vetődött árva fiú öltönyének darabkád. A bennünket összeismertető Ivan Radoev már hűtlen lett kedvenc brigád-indulóihoz, s olyan intim verseket olvasott fel nekünk, melyek sokak szemében árulásnak tűnhették. Később, 1963-ban Nagy László az öreg Mátyás pince előtt adott randevút Szera- fim Szevernjaknák, Atanasz Mandadzsievnek és nekem. Ez már az a Nagy László volt, akit az elkövetkező évtized alatt sokan csak nagy késéssel fedeztek fel. Azután eljött az igazi barátság is. A bort, melyet tékozlón fenékig kellett innunk — kiittuk; túlfűtött beszélgetésekben mindent elmondtunk egymásnak; a lelkesedés, mely felizzított bennünket, néha élő szövetet égetett; a siker már nem kavart vitát. Attól kezdve, mint egy végignézett megrázó darab után, hallgathattunk, magunkkal vitázhattunk, s egy szóval ki tudtuk bogozni azokat az 'összekuszált helyzeteket, melyeket az eltelt évtizedben szavakkal mi zavartunk össze. „Sokan úgy vélik, hogy az ember az évek folyamán gyűjti össze a félelmet is. Velem ennek épp az ellenkezője történt. Hosszú ideig keresgéltem a meghatározását ennek a sajátságos állapotnak, míg egy nap világosan rádöbbentem, hogy semmitől sem félek!...” „Ettől az érzéstől Te sem menekülhetsz: szinte fizikailag érzed, hogy hiányzol az életből, hogy meghaltál, s egy nagyon közeli napon a körülötted lüktető kis világ arra eszmél, hogy megürült egy hely, mert már nem vagy... Ez általában reggel jön elő, az ébredés pillanatában. Félig öntudatlan állapotban még azt sem tudod, hol vagy, s akkor olyan reálisan és élesen mar beléd a felismerés — mint a vércsepp a fehér vásznon. Lehet, hogy azért, mert ilyenkor, távol a világból, az álom és az ébrenlét határán vagyunk legvalóságosabbak. Lehet, hogy azért, mert ez az öntudatlanság egy pillanatnyi távolságra van az örök nemléttől, s ebből még vissza tudunk térni.. „A bolgár népdalokban azt találtam meg, amire mindig is fogékony voltam s amit mindig sejtettem... Már a néhány évszázaddal ezelőtti bolgár népi gondolkodás is évezredekkel előbb járt, mint mi. Néha abszurdnak tűnő metaforái olyan szokatlan asz- szociációkat váltanak ki, hogy modem irodalmi nézeteinket szinte felületesnek látjuk. Ez az a kiinduló pont, ahol a művészi keresés igazi irányzatai kezdődnek. A folklór képszerűségének energiája a világot erőtérré változtatja, mely megőrzi a világ képét, az azt betöltő erőket és a mi jelenlétünket is ebben a világban. Ez még a legszebb leírással is elérhetetlen.” „Egy Botev nevét viselő kitüntetés csakis nagy jutalom lehet. Boldog leszek, ha az Ö hatalmas lépteiben csak nyom lehetek!” Hol is beszéltünk ezekről a dolgokról — a Bécsi kapuban, a Bolgár Kulturális Központban, a Pest-Budában vagy a Koronában?... Kékes neonfónyek villódznak valahol a nedves éjszakában; a Duna sötét vízében zöldes olajfoltok úsznak; az áradat magába szippantja az embereket a metró márvány torkolatában: a János353
