Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Bella István: Egy nap: két Nap (vers)

újra, a Gellért-hegy mögött jött visszafele, dünnyögött, dudorászott is valamit bajsza alatt, ő tudja mit.

Mondják: új overállban volt, és új bakancsban bandukolt, fején munkavédősisak, új ég vakított, (mint a nap.) s úgy villogott és vakuzott, ahogy azt délben szokta volt, hogy az emberek szeme beléfájdult, s lett oly fene zenebona, na-, soka-, forradalom mint még soha.

És: „Szemfényvesztés! Mágia!

És: „Belé kell vakulnia ...”

És: „Menjek melózni?” „Hülye!” „Nem látja maga se, ugye?”

És: „Mentőt! URH-kocsit!”

S a részegek: „Haver! Proszit!”

Ö meg sugara mentiben megállt és nagy sebtiben megállt mindennek mindene: a fák és a havak szive, az órák és a vonatok, egy eb hangtalan ugatott...

Én meg egy falevél mögött sírtam, mert úgy dübögött, dongott, zörömbölt szívem, menten kiszakadt, azt hiszem.

Világít azóta, tudom.

De néha szemem behunyom. Elrácsozom pilláimat hogy keljen fel újra a nap bennem. Hogy ne legyünk magam. S tudom: sokan vagyok, sokan.