Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Zalán Tibor: Versek szögesdróttal kivert ég alatt (Hervay Gizella: Száműzött szivárvány)

szakadt Hervay Gizellában. Azt hihetnem, megakasztották benne a verset életének megalázó napi gondjai, .megtörte erejét az öt mind gyakrabban látogató betegség.

De tudom, nem erről van szó. S fölösleges volna a kötet ürügyén megint a szerkesztői önkényen elverni a port, amiért a szépen összeérlelt versgyűjteményt, számmisztika ide, számmisztika oda, a maga képére formálta: torzzá, egészet el nem tűnővé.

Valahogy egész számomra ez a töredék-könyv, sorsnotesz, s tűnjék bár parázna- ságnak, de így még egészebb, mint „százságában” lehetett. Mert ehhez, a minden fordulatában sérülést hordozó élet-költészethez a kompozíció ilyesféle sérülése is hozzátartozik, hozzákópzelhető.

Három hazából száműzöttnek vallja magát a költőnő. Játsszunk el a gondolattal (mert tudatunk mégis „kerek egészekben” gondolkodik), hogy a három kiszedett vers három el nem küldött levél a három elhagyott hazába. Nem császárok kezébe küldött, de az otthagyottafcéba, ha volt küket odahagynia Hervaynak. S arról szólhattak, hová jutott azóta, hová érkezett el. S ezzel a játéknak vége is. Mert ebben a három „levél-versben” sem lehetett más közlendője, mint a .többi 97-ben volt, s amit így fogalmaz a LX-IV, versben: HÁT NINCS HAZÁM!

Válogatott versednek könyvében i(A mondat folytatása) még végigvonul munkáin a remény tónusa, még hiszi, írja: „Egy napon hazamegyünk fapados vonatom,... egy napon hazamegyünk két maroknyi szóval.” (Nosztalgia)

Másik versében (Három hangra) pedig így definiál: „Három szerelem az életem. — Semmim sincs ezen kívül.”

Amikor a Száműzött szivárványt lapozom, ijedten kapom fel a fejemet, mert ezt olvasom: szivárvány-remény, szivárvány-szerelem. Száműzve (tehát a hazatérés reménye, fordítom le magamnak a metaforát, száműzve az a minden, ami a „semmin kívül” a költőé volt — a szerelem is.

Döbbenetesen végletes állapotot vetít elénk Hervay, s teszi olyan expresszivitással, mely napjainkban szinte példátlan és megrázó, tragikusan őszinte és önveszélyes ugyanakkor. Nem a Kettészelt madár rekviem-hangja ez már, nem a befelékönnyezés- től duzzadt szavak rángatózása, kilökődése. Lecsupaszodott, elembertelenedett az ábrázolt világ, ahol az áldozat a gyilkostól kérdezi meg a pontos időt, a hiteket is lehallgatják, a testeken házkutatások el nem múló pecsétje vörösük, a tél testvéri tarkólövést tartogat a hóhoz, vagy a hó helyett...

Börtön-világkép, közép-európai akusztika; „tudathasadásos történelem."

Ehhez a sorshoz és világhoz pedig csak kemény, pontos szavaik méltóak, s a józanságot őrző, megtartó formák. A költő a négysorosok mellett dönt, ezek zártak, feszesek a keze alatt. S megteremti velük, általuk a maga csodáját: ezt a, végre kimondom, nagyon fontossá érett költészetet.

Ogy versel, mintha a vers a mindennapi beszéde lenne, úgy közli a leg-elbor- zasztóbb vízióit is, mintha csak balladát, mesét mondana, köréje ülőknek énekelné dalait. Pedig nem mese, nem dal, amit közöl velük, hanem, ismét őt kell idézzük: tudathasadásos történelmet. Amikor „az átlyukasztott mennyboltból vékony — sugárban szivárog a vér."

Hervay is, ki még nyelvünkből a legszebb-szép nyelvet használja, fölteszi a kérdést: lehet-e „őrület ellen” mítoszokkal, legendákkal harcolni, szükség van-e az „árnyék-hősökre”, mikor mi magúnk vagyunk a „vakító célpont”.

Könyve tanúsága szerint igennel válaszol, már ami a harcot illeti. Hányatott élete fölöslegessé tesz minden mitizálást, a szomorú legendákat sorsával hozza közénk. Igazolódik tehát lírájában a tétel, mely szerint nincs népi-szürrealizmus, csak sorsa van a népnek, azaz népi sors-realizimus van, mely minden sovány rációt felül tud múlni, túl tud lépni, el tud szállni fölötte.

Népről beszélek^ mert bár Hervay világ-börtön-cellájában hovatovább csak önnön verseiben talál méltó társra, a többes számú cselekvés ösztöne még mindig domináns e ‘költészetben. Ha már csak a versei maradnák népéül, ezzel a néppel kell továbbhaladnia. Nem az állandóan megújulni tudó költők közé tartozik, hanem a szüntelenül felállók, a minden le veret ás ellenére is megmaradásra szavazók egyre fogyó táborába.

Ez a rettenetes makacsság, ez a magányosságában is kollektív etika csendül lé317