Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Száraz György: A tábornok II. (életrajzi esszé)
Pálffy a bíró kérdésére bankigazgatónak mondja az apját. így kerek a kép. Halljuk a szót, 'és látni véljük a kövér pénzembert, vastag szivarral, (hordónyi hassal a mahagóni íróasztal mögött — mint a rossz karikatúrákon. A forgató- könyv írója ezt is akarta. Ezért mondatta Pálfffyval: bankigazgató, és nem azt, ami a valóság volt: takarékpénztári igazgató. A különbség csak ennyi: az előbbi lehet nagytőkés, az utóbbi mindenképpen alkalmazott. 1949-ben ezt még általában tudták az emberek, ezért kellett a hamisítás. A mai olvasónak, ha alatta van az ötvenedik évnek, már csak sztereotípiái vannak — ha vannak — a Horthy-korszak merőben más társadalmáról éppúgy, mint az 1945 utáni időkről. Jobb híján tehát behelyettesítéssel próbál eligazodni, a mai struktúra alapján; az eredmény éppoly hamis, mintha mai fejjel — .mai hitünk és hiedelmeink alapján — akarnánk ítélkezni — akár a felmentés, akár az elmarasztalás prekoncepciójával — akkori hitek, hiedelmek és emberek fölött. Amikor idemásoi- tam Pálffy gúnyoros beszámolóját arról a 48 'év előtti társas összejövetelről, ,,láttam” mögötte a „hátországot”: a vitrinben díszelgő édeskés Hummel-figu- rákat, a kulcsra zárt üveges könyvszekrényt kékgerincű Herczeg-sorozattal és bordó Somogyvári Gyulával, a falon az ál- vagy valódi ősöket blondel-keretben, s az olvasóasztalkán a Magyar Üríasszonyok Lapját — egy kiürülő világ jólnevelt sivárságát. Aki ezt nem látja, annak az a levél: üzenet Atlantiszból. Ezért kísérlem meg, hogy ne csak életrajzot, hanem — amennyire telik tőlem — társadalomrajzot, vagy inkább társadalomfejlődés-rajzot adjak. Ezért érzem fontosnak — ha nem a legfontosabbnak hősöm szempontjából is — azt, amit harmadik forrásomnak neveztem: Pálffy György és kortársai változó világát. * * * Most pedig kanyarodjunk vissza Pálffy György „németségéhez”. Keresztlevelében ez áll: Oesterreicher György. De ez van érettségi bizonyítványában, s ezen a néven avatták hadnaggyá a Ludovikán 1932-ben. Itt egy levele, 1933. november 5-én kelt, Kecskeméten. Ezt írja benne: „Tegnap kaptam az apámtól levelet... Arról van szó, hogy mivel kinevezték a pénzügyminisztérium részéről a köztisztviselők szövetkezetéhez olyan kormánybiztos-félének, felmerült a névmagyarosítás szükségessége, és ebben az ügyben akar velem egyrészt sürgősen beszélni, másrészt közösen eljárni a Belügyben... Nem tudom, mik az apám szándékai, de én csak az adoptálásba megyek bele, hogy a régi nevem is megmaradjon, és ha csak jobbat nem ajánl, a Pálffy névhez (a nagybátyámé) ragaszkodom...” így történik; röviddel ezután őt is, apját is — akit szintén Oesterreioher Györgynek hívnak — formálisan örökbefogadja az anyai ágon rokon magyar dzsentri: Pálffy Zsigmond. A nevük 1934-től: PáMfy-Oesterreidher. így írja alá az 1939 novemberében kelt iratot is, amelyben a hadseregből való elbocsátását kéri. Arról, ami közvetlenül a leszerelés után történt, így emlékezik az „örök- befogadó” Pálffy Zsigmond egyik unokája: „Ez idő tájt bukkant fel Gyurka ismét, mégpedig egy emlékezetes esemény alkalmából: 1938 vagy 1939 karácsonyán, az 1939-es vagy 1940-es Pesti Hírlap Naptár megjelenésekor. Ebben jelent meg ugyanis Gyurka első publikációja, amelyet már nem Oesterreiűher vagy Pálffy-Oesterreidher, hanem Pálffy György néven jelentetett meg. Ezt hozta el Nagyapának, figyelmes gesztusból...” 313
