Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"
De nincs ez másképp a francia fejleményekben sem. A felvilágosodás, mint a modern francia nemzetet megszülő forradalom ideológiája, Franciaországban csak franciákat ismer. Végigolvashatjuk az újkori humanizmus nagy atyjának, Voltaire-nak összes műveit, nemigen fogunk utalást találni arra, hogy Frankihonban a francián kívül más nép is él, más kultúra, más nyelv is létezik. És amit a forradalom tesz a baszkokkal, provanszálokkal, bretonokkal, elzásziakkal, ahhoz képest Richelieu bíboros nemzetiségeinyomó politikája kisded játszadozás. Mert a forradalom-szülte nemzedékek a nagy enciklopédiából azt tanulták, hogy Európa minden állama több nyelvre, több népre oszlik, egyedül Franciaország olyan kivételes és szerencsés, hogy azonos nyelvet beszélő egyetlen nemzet lakja. Ez a téveszme azonban nem akadályozza meg a breton mészárlásokat később elrendelő girondista vezért, Brissot-t abban, hogy magasztos, ideális szabadsághőssé emelje Horiát meg Closkát, és mély megvetését fejezze ki a nyomorult magyar elnyomók iránt. És így követhetnénk e két nemzet történelmét be a XIX. századba, de taglalhatnánk a porosz, a svéd1, a dán históriát ugyanúgy mint a többit. Azonban: ez nem, értékítélet, nem minőségi megkülönböztetés, csupán a tények, az európai összefüggések regisztrálása. Az emberiség története nem Igazság és Hamisság harca, hanem a különböző (tudatos vagy tudattalan) érdekek, akaratok, célok versenye, megütközése hol a népek, hol a nemzetek, hol pedig az osztályok gazdasági és társadalmi küzdelmeinek síkján. Ne keressünk hát mi magyarok a fenti fejtegetésben még csak egy hajszálvékonyságú fonalat se, amibe kapaszkodva „különbbé”, „igazságosabbá” festenénk magunkat a környező nemzeteknél vagy a világ bármely népénél. S annál inkább sem, mert csak a XX. század kemény leckékben „világosított föl” bennünket afelől, hogy mire megyünk a felsőbbségtudattail, a kultúrmítosszal... Ne keresgéljünk hát, hanem regisztráljuk azt, hogy mi mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszabbak, hanem MÁSOK. Kelet népe. Ahogyan újkori történelmünk nagy filozófusa, Széchenyi István regisztrálta, mondván: ha ezt nem vállaljuk, akkor nem értjük, miért más a mi nyelvünk, szokásunk, jellemünk, gondolkodásunk mint a környezetünkké. De ha csak ezt vállaljuk, azaz, csak különbségeinket hangsúlyozzuk, s erre alapozva — akár gőgből, akár kisebbségi érzésből — elzárkózunk, akkor elpusztulunk... S talán így értjük meg azt az első olvasatra ijesztő példát, hogy sorsunk egy hajszálon függ. így értjük meg, mikor azt taglalja, hogy maradjunk is kelet népe jelleg szerint — hiszen más ruhájába, nem öltözhetünk, más lelkét nem kölcsönözihetjük —, s mint ilyenek váljunk az oknak népévé, azaz: okulásokon keresztül legyünk korszerű európaiakká. Hiszen ez a realitás: európaiak vagyunk már ki tudja mióta, csak az utóbbi évszázadokban korszerűtlenekké váltunk. S ha a kedves olvasó már érti, akkor bocsássa meg annak a jövőbe látó, víziókkal küzdő, zaklatott zseninek a görcsös igyekezetét, amikor tizedszer meg huszadszor kezdi a magyarázatot, új meg új példákkal, új meg új megvilágításban. Miért teszi? Mert már nem hiszi, hogy kortarsai megértik, s csak abban bízik, hogy elkövetkeznek majd a megfontoltabb, a higgadtabb nemzedékek. A radikálisok, de a haladó konzervatívok — láttuk — valóban nem értik, hogy Széchenyi miért a saját hibáinkról beszél, mikor azok eltörpülnek az országban és a körülöttünk élő más népipek agressziói, agitációi mellett. És minél felvilágosultabb az a kortárs, azaz, minél teljesebben, tisztábban szívta magába a koreszmét, annál inkább érthetetlenek előtte a nemzetiségek aspirációi: mit akar a szlovák vagy a román, mikor itt mi vagyunk a jogfolytonos államalkotók? És a magyar közvélemény éppen ezen a ponton fordul át egy új szakaszba a negyvenes évek elején. A régi dicsőségen alapozódó lelkesedés vagy búsongás itt válik a felfokozott magyarságtudat talajává. .. A mai néző már nem érti, nem értheti, miért csapott egekig a lelkesedés a Bánk bán pesti ősbemutatóján (amitől Széchenyi felszisszent a naplójában). Ez az időpont az, mikor a nemzeti öntudat a Hitel befejező mondatát is kisajátítja: igen, Magyarország nem volt, hanem lesz, azaz, még a régi dicsőségét, nagyságát, hatalmát is felül fogjuk múlni! És nem értik, hogy Széchenyi miért jajgat ennek hallatán: elárulja saját elveit?!... 239
