Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - SZEMLE - Jankovics József: Zalán Tibor: Földfogyatkozás
Alliterációi közül emeljük ki a „ködkoszorút akaszt korlátolt korok keresztjére gyönyörünk” sorát, szóteremtő fantáziájára pedig utaljunk a már említett elvérlet- ben mellett a hantfoglalás és a Foghoz vaccannaik a szavak szóleleményeire. (A si~ kolytás talán tájnyelvi alak?) Véleményem szerint az első kötetek feladata, hogy a kezdő költő kiírja magából az elődök hangját, képeit. Természetes, hogy Zalán költészete is kapcsolódik előzményekhez. A magyar líra több — ám mindig a legjobb — vonulatát érzi követhető- nek — nyíltan, programszerűen vagy öntudatlanul, kivallatlanul is. Az adys hang kissé modorosnak, avittnek tűnik (Énekel értem a Hiány-Asszony), József Attila és Babits mindenséget megénekelni vágyó indulatát már sikerültebben éli magáévá ars poeticájában: „Költő vagyok, kiben J a világ kell nyerjen távlatot. / Nem segítesz / ha mint sovány szemfényvesztő / az ujjadon táncoltatod a napot, f Vedd az eget tenyeredre, / s rakd a galaktikákat / boldogabb rendbe.” Természetesen dőreség lenne kijelenteni, hogy aki József Attila után leírja a fagy, kés, ég, ezüst szavakat, s képekké varázsolja, az mind tőle veszi az ötletet. Én Zalán esetében inkább rokon képi világról beszélnék, mindamellett, hogy a költő- előd megtermékenyítő hatását nem hallgathatom el. Ez jelentkezhet esetleg még néhány motívum — akár véletlen egybeesésnek is tulajdonítható — azonosságában is: József Atiilánál: a közöny Jerioho-fala, Zalánnál a csönd Jerikó fala szerepel. József Attila „Ür a lelkem... mint léggömböt kosarához testemhez kötözöm” sorai esetleg inspirálhatták a kötetzáró Jelek еду XX. századi totemoszlopra alapötletét: „Vonszol egy testet egy lélek ... mint léghajó a nehezéket.” S ügy vélem, a szelíden, irgalmatlanul költői programot is teljesebben bonthatjuk ki, ha József Attila Tanítások-jaiva vonatkoztatjuk: a jövendő férfiaira. Akik az erő és a szelídség megtestesítői, akikben nincs kegyetlenség, de nincs irgalmasság sem. Mert a költők tudják: az irgalmasok maguk is irgalomra várnak... A korai József Attila hatásán kívül még Kassák nikkel szamovárjára is asszociálnunk kell, amikor Zalánnál: „A paradigma-sorból kizuhantak az öntözőkannák!” Az eddigiekből is sejthető, hogy Zalán Tibor képekben gondolkodik, a szavak gyakran csak zenéjük, ritmusuk, dallamuk és hangalakjuk miatt kerülnek eg'y-egy verstani egységbe. Ezzel magyarázható az, hogy néhány ilyen eredetű asszociációja nehezen követhető. Az Otthontalanság délkörei c. vers a példa rá, hogy az így születő, önmagukban rendkívül hatásos, expresszív képek halmaza nem áll össze egységes egésszé. (Álomszerű vizió-részletekkel, káosszal ismertet meg és nem siet az olvasó eligazítására.) Másutt a megfogalmazás bizonytalansága-pontatlansága kelt hiányérzetet: „Gyertyalángnyi szelek / árokba vetett fogak / fölöttünk templomol- пак I tarkónkra omolnak.” „ Rád a festék, rám a szó látáskínja szakadt,” s ugyanebben a versében, tőle szokatlanul még egy hibát elkövet: óorosz ikonok ájult arcú sápadt madonnájáról szólván az egyik jelzővel nem mond többet a másiknál, s ezt a pleonazmust észrevéve a sor ismétlésénél már árva arcú szomorú máriá-ra korrigál. Megoldatlannak érzem még egy metaforákkal zsúfolt versben a kisszerű élet kifejezést, amit a publicisztika tartományába utalnék át. Végül, összegezés helyett csupán annyit, hogy manapság ritkán olvashatunk olyan első kötetet, mint a Földfogyatkozás, amelyben szerencsésen ötvöződött a tehetség és a mesterségbeli tudás — az igazi költészet két nélkülözhetetlen kelléke. (Kozmosz, 1980) J ANKÓVICS JÓZSEF 192
