Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - SZEMLE - Szántó Ágnes: "Álomvilág, idill nélkül..." - avagy rondó negatív értékekre (Mándy Iván: A bútorok)
kifosztottság érzése. A kölcsönös gyűlölet, úgy tetszik, elkerülhetetlen. Az egymásra utaltság, az elszakadni nem tudás legalább oly terhes és fájdalmas, mint a félre- lököttség, az elválás és a magány. E sem együtt, sem egymás nélkül érzés kettős metaforája az Egy öregasszony című „epizód” anya-lánya és az öregasszony ész a szék páros motívuma. Nem újszerű, ám bravúros stilisztikai és kompozíciós megoldások teszik szug- gesztívvá e létélményt, s szövik egyénien zárttá Mándy Iván írói-költői világát. Látszólag szikár, egyszerű stílusa és technikája bár ökonomikus, mégis gazdag, s számtalan jellemvonás teszi nehezen, csupán figyelmes olvasással megközelíthetővé. Az antitörténet most is valóság és álom, realitás és fantasztikum határán billeg, sőt gyakran át is lendül az irreális szférába, hisz Mándy regényének — nevezzük annak — egyik szervező elve a bútorok valós és lelki élete. A fantasztikum itt egyben az „események” nyomasztó irányba tolódását is jelenti. Nem csupán a bútorok valós és antropomorfizált sorsa mozdul ily módon el, hanem a kevésszer megjelenő ember is torz szituációkba kényszerül és fantasztikus asszociációkra késztetően cselekszik. Ekként a regénynek egyidejűleg több rétege jön létre, s a szituációk így gyakran többféleképpen is értelmezhetők. Mielőtt e jellemvonást egy-két példán is megvizsgálnánk, ki kell emelnünk kompozíciós gyakorlatából (egyelőre) még két újabb vonást is: a mozaikszerű, térben és időben töredezett építkezési módot és az ellenpontozást. Mindkettő végig érvényesül a mű egészében és az apróbb részletekben is. S most térjünk vissza a példákra! A Kertben című epizód hősnője elégeti régi bútorait, és várja az előző héten megrendelt újakat. E valós, bár kissé szokatlan esemény, s Etuska, a hősnő furcsa metamorfózison megy át. Szerzői bravúr, hogy az átváltozás csak érinti, megreb- benti a történetet, mégis szárnyakat ad a fantáziának, segít megérteni az epizódot, s a már említett nyomasztó légkör létrehozásával — s természetesen a bútorok halálával — beköti a mű egészébe is. A pusztulás itt is a hősnő, az ember sorsát jelképezi. A bútorok haláltáncukat járják: „Kitántorognak, hogy levessék magukat a lángokba.” Etuska pedig, a „Szikár, ráncos arcú nő elgörbült piszkavassal tologatta alattuk a gallyakat. Olykor szinte belehajolt a lángok közé.” Azonosulás és varázslat egyszersmind. A nő „vihog”, miközben baltával hasogatja a bútorokat, és dúdol is: „Kezecskéjét, levagdosta, lábacskáját levagdosta!” — kész boszorkánykonyha, különösen attól, hogy az író megismétli: ...... kihozta ide a kezecskéket és l ábacskákat. Utoljára pedig a csupasz törzset. A máglyát akkor már elkészítette. Már csak meg kellett gyújtani.” Az epizód végén pedig: „Várni lehetett, hogy körültáncolja azt a dombot.” A nő nincs egyedül. Mint kísértetek, váratlanul szomszédok veszik körül — a kihagyásos szerkesztés több megoldást enged —, s kölcsönösen próbálnak kapcsolatot teremteni. De a kereső szó célját tévesztve, mint egy lidérces álomban, visszapattan. Az egyszerre visszataszító és szánandó Etuska magyaráz: ...... A rra is gondoltam, hogy eladom őket. (...) De hát ki veszi meg ezeket!” Valós mondatok, a nő ismét köznapi, reális figura. Ezért furcsa az egyik szomszéd válasza: „— Talán egy plébános, Etuskám.” Nemcsak ő, mi is meghökkenünk: miért éppen plébános? Pedig a válasz egyszerű, ha olvasóként alkotó társul szegődünk, s vállaljuk a logikai és pszichikai játékot. A boszorkány ellenpontja itt a plébános. Alakjában a reális, potenciális vevő egyesül a szenttel. Az epizód záróképe konkrétan és metaforikusán is a beteljesedett sors: „A domb. Most már csak az volt előtte. Az önmagiába roskadt máglya. Sötét megfeketedett hamu. És ebben a hamuban rugók meg szegek. Ami nem égett el. Ami megmaradt. Fotelek lecsupaszított csontváza.” „Az előkelőben” egy nagyobb bútorüzlet apró, ellesett epizódjai elevenednek groteszk színjátékká, s noha az író a realitáson alig módosít itt-ott, e néhány embert hazudtoló mozzanat s a valóságot nagyon is hűen „másoló” montázskép elegendő a szinte kafkai atmoszféra megteremtéséhez. Pszichológiai telitalálat a „Kórházban” is, színek, járványfoltos tárgyak, emlékek, érzések, pillanatképek villanásaival. Ahogyan a szorongva rettegő beteg gondolatai emlékek, a valós jelen s a várható hamaros jövő élményei és megaláztatásai közi 135
