Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VIII. "Kelet népe"

képviselők is felsorakoznak — ezért a királyi napirend-javaslatok egészen más irányba mutatnak. Adómegszavazás. A katonai élelmezés és beszállásolás célszerűbb módjai. A Duna szabályozása, mederkotrása és ezen keresztül az európai víziót meg- megteremtése... Ez utóbbi Széchenyi felé „kacsint”, ki ekkor a magyarság elsőszámú tekintélyi vezetője, de őt, és a többi haladó politikust veszik célba a kisebb horderejű gazdasági javaslatoik is; majd a leirat végén megemlítődik, hogy a királyi kegy sort fog keríteni a „többeket foglalkoztató” sérelmes ügyékre is. Azaz: kezdődhet újra a napirendi huzavona. Kezdődik is. A radikális párt, hogy ne közvetlenül a királyi leiratnak mondjon ellent, s ezzel még az aulikusolknak is módot adjon az igazodásra, a Ráday ügyet veszi elő.

Ráday Gedeont, a radikálisok egyik kiváló vezéregyéniségét ugyanis Pest megye nagy lelkesedéssel választotta meg követnek, minthogy azonban az udvar igen fázott egy demokratikus gróftól az alsóháziban, a király — meglehetősen példa nélkül — megfosztotta mandátumától. Az ürügy: a választási hadjárat során többször élesen bírálta a kormányt. Pest megye közgyűlése nem veszi tudomásul ezt a leiratot, s utasításba adja Rádaynak a pozsonyi diétán megjelenni. A gróf engedelmeskedik választóinak. A hatalom ettől úgy zavarba jön, hogy V. Ferdinand a megnyitás alkalmával úgy tesz, mintha nem lenne jelen, majd Bécsbe visszamenvén újabb leiratban erősíti meg a mandátumfosztást. Az alsóház viszont nem hajlandó hazakül- deni a szabályosan megválasztott követet (a szabályok értelmében erre csak akkor lennének kötelez'hetőek, ha Rádayt jogerős bírói ítélet terhelné), hanem tárgyalni kezdi az ügyet, mint sérelmet. Azaz, nem hátrál meg úgy, mint 32-ben, Kossuth kőnyomatosának lefoglalásakor. És ez zendülés, ha a hatalom annak akarja tekinteni. Az államtanács a rendkívüli állapot kimondását latolgatja, hanem a rendőri ágensek egyelőre csak a feloszlatás rémhírét terjesztik Pozsonyban, az udvar pedig várakozó álláspontra helyezkedik — s annál inkább, mert a taktika mindenesetre sikerült: a magyarok gyűlése megint csak nem reformokat, hanem csupán sérelmeket tárgyai.

Széchenyi István nyíltan elítéli a mandátumfosztást, ugyanakkor azt tartaná helyesnek, ha Ráday önként távozna a diétáról, mert az egész ügyet a kormány olyan tudatos provokációjának tekinti, mellyel az országgyűlés alkotó munkáját akarja meggátolni. Több hetes huzavona, parázs összecsapások mindkét táblán, majd Deákék elfogadják Széchenyi javaslatát, de azzal, hogy a szólásszabadság ügyét nem veszik le a napirend elejéről, István gróf ezzel kénytelen-kelletlen egyetért, mert nézete szerint a hatalom törvénysértései előbb-utóbb olyan ingerült légkört teremtenek itthon, amelyik megtöri a harmincas években kialakult építő cselekvést. Napló, 1839. július 3. „A rendéknél a szólásszabadság. — Klauzál és Deák egészen rendkívüli.” Hanem ő is hatalmasan vív ia felsőházban. Napló, július 24: „Fáj a fejem... Szóljak-e vagy sem? — Hosszan és tűrhetően beszéltem. Majlátih György cáfol. Válaszolni akarok; a Főherceg félbeszakít — a gyűlés feloszlik. — Nálunk nagy izgalom. — A végsőkig akarják vinni! i— Főherceg: fejedelem s kormány egy! Én: nem veszem egynek! Később Zichy Ödön sarokba szorítja a Főherceget! A fejdelem sérthetetlen, a tanácsadókat pedig felelősségre bírhatná! — A Főherceg nem válaszol semmit.”

Persze, hogy hallgat a nádor, mert csak arra van utasítása, hogy a vitát csendesítse (ugyanakkor fenntartsa!), de arra nincs, hogy végülis milyen álláspontra helyezkedjen. Mert Becsben sincs elképzelés az ügyek intézésére, Magyarország kormányzására. Velünk kapcsolatos kezdeményező (ugyanakkor azonban, sajnos, nemzeti, népi létünkre törő) koncepciója az összes Habsburg közül II. Józsefnek volt, s mikor ez megbukott, a hatalom visszatért a korábbi álláspontra: a magyarokat fé- kentartani, önálló kezdeményezéseiket elgáncsolni, s minél többet kiszipolyozni az országból. És hogy ez hosszú távon katasztrófa-politika, azt csupán a kiemelkedő tehetségű államférfi, Metternich herceg látja — mint ahogy, Naplója tanúsága szerint, az is világos előtte: hülyékkel meg akamok tehetségtelenekkel van körülvéve. Levele Kübecfchez 1840-ben: „Hogy mit érzek és hogyan gondolkodom, a kimerültségig feltártam már. Nem cáfoltok meg semmit, mert a megértéshez hiányzik a képesség vagy az akarat. Én éppúgy szembenállók a politikai nihilizmussal, mint ön a gazdaságival. Mindkettő bukáshoz vezet!” — Az udvar azonban, a tehetetlenségi erő ha154