Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái XIII. M) A szalámi első karikái (történelmi kollázsregény)
Irtottak (!), hogy lépjek ki a Kisgazdapártból. Minden további nélküli megtettem, kiábrándulva a politikai élét akkori gyakorlatából. íme, a kilépő levelem: 8. — 1946. március 20.: Tisztelt Pártvezetőség! Őry István pártelnök úrtól f. hó 19-én felhívást kaptam arra, hogy a Munkáspártok és Szabad Szakszervezetek egyöntetűen kinyilvánított helyi óhajának megfelelően a pártból lépjék ki. Ügy vélem, hogy a pártelnök úr eme óhajának elhangzásával máris megszűntem a Független Kisgazda- párt tagja lenni. Kilépésem természetesen nem jelenti a Kisgazdapárt kezdetben hirdetett eszméitől való eltávolodást. Bízom benne, hogy a demokrácia fokozatos megerősödése folytán előálló tisztultabb légkörben jelenlegi támadóim is be fogják látni, hogy nem a reakció, hanem a demokrácia érdekében tevékenykedtem. Bízom továbbá abban, is hogy a Kisgazdapárt a jövőben ismét maga fogja tagjait megválasztani. Hiszed — nem hiszed, nem a személyi sérelmek fájtak a legjobban. Világosan láttam: az akkori országvezetés ezekkel — a rajtam is kipróbált módszerekkel —■ tragikus évek felé rohan. Később egyre többen látták ezt, és egyre többen fel is emelték szavukat. így lett lassanként reakciós az egész ország, így ült be a telkekbe, az az annyit emlegetett „fortélyos félelem”. Hajóztunk 1956 felé. Vajon kellett-e ekkora árat fizetnünk a szocialista demokratikus átalakulásért? Vajon begyógyulták-e azok a sebek, nem mérgesednek-e tovább? Vajon az újabb és újabb korosztályok társadalmi közömbösségéből és hazátlan kozmopolizmu- sából nem egykori bűneink köszönnek-e ránk? Rádbíztam ezzel mindent: a kollektív felelősségben immár te is osztozol. * Még valamiről be akarok számolni neked. Én „reakciós főideológusként” és „ellenforradalmi jellegű összeesküvés” résztvevőjeként is a katonai ellenállási mozgalom örökösének, jogutódjának éreztem magam Debrecenben. Ezért vetettem fel debreceni parancsnokomnak, Kőváry Marcell (akkor már) vezérőrnagynak, hogy Kiss János altábornagy és társai kivégzésének közelgő első évfordulóját nekünk illene és kellene emlékezetessé tenni. Kőváryna'k tetszett a gondolat, de — a realitások talaján állva — arra kért, szerezzem meg ehhez a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének hozzájárulását is. Elmentem hát az akkori debreceni párttitkárhoz, akit B. Szabó Istvánnak hívtak. (Látásból ismertem már a moszkvai vonatról, velünk együtt jött haza, ő az emigrációból. Később ő is átkerült a Néphadsereghez, altábornaggyá nevezték ki.) B. Szabó István örömmel üdvözölte az ötletet, s ígérte, hogy minden segítséget megad. Azt is helyeselte, hogy meg akarjuk hívni a debreceni szovjet parancsnokság tisztjeit is. Elkérdezte, hogy mi újság a kerületnél, hogyán halad a munka stb. Magyarán: jól elbeszélgettünk. Amikor búcsúzni készültem, felsólhajtott: „Bárcsak ilyen ízig-vérig demokratikus gondolkodású tisztek lennének ott, a hadseregnél s nem olyan megrögzött reakciósok, mint ez a Simonifify.” Mondom, hogy éppen én lennék ez a Simonffy. Ezen aztán nagyon elcsodálkozott... 1945. december 8-án, a Margit-körúti kivégzések napján megtartottuk a 111
