Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Andrásfalvy Bertalan: Néprajz és tárgyalkotás
keze munkájával, saját keze nyomát viselő tárgyakkal alakítsa ki? Ha igen, akkor a modern ember azért is megnyomorodott, mert nincs módja rá. Hogyan van lehetősége rá, ha minden szükséges tárgyát, a ruházattól az edényzetig, a bútortól a háztartási gépekig a modern teöhni'ka, a gyáripar állítja el, számára csak a válogatás maradhat. E tárgyakat ipari üzemekben, szakemberek, szakmunkások állítják elő, akiknek munkáját az egyén, az átlag fogyasztó nem veheti át, mert nem ért hozzá. Nem lehet szakmunkása külön a ruhája, bútora, edénye, élelme előállításának. Ha részt is vehetne ébben a termelésben, a technológia, az adott nyersanyagok és gépek, megkötnék a kezét a szabad alkotásban. A szakosodás a haladás eredménye. A kérdés csak az, hogy mekkora árat fizetünk érte, s ha árát kell fizetnünk, nem léhetne-e ebből valamit is elvenni, csökkenteni a veszteséget? Az emberi szükségletek közé tartozik az alkotás igénye. Ezt már az angol prerafaeliták is felismerték és megfogalmazták a modem gyáripar tagadásával, a kézműipar felmagasztalásával. De nem csak a művészek, a gondolkodók problémája ez. Egyszerű emberek, férfiak és asszonyok százezrei keresik állandóan a lehetőségét annak, hogy kezükkel maguknak is alkossanak, ne csak a nagy társadalmi termelésben vegyenek részt. Díszítik a lakást, hímeznek, kötnek, horgolnak, barkácsolnak, faragnak, fényképeznék, rajzolnak, színes köveket gyűjtenek, virágokat nevelnek, különböző értékű művészeti alkotásokat, iparművészeti tárgyakat vásárolnak és azzal veszik körül magukat. Láthatóan, tapasztalhatóan mindez kevés arra, hogy kielégítse ezt a termelésigényt, alkotásvágyat. Mire van szüksége annak, aki olyan tárgyat akar alkotni, ami kielégíti ezt az igényt, ezt a szomjúságot? Hozzáférhető, olasó nyersanyagra, elsajátítható alkotási módra, (technológiára) és ehhez szükséges könnyen beszerezhető, olcsó szerszámokra; követhető mintákra, mellyel célszerű, használható forma jön létre, mely nem ellenkezik az anyaggal, díszítése a formához és anyaghoz illő. Ha a felsoroltak mind megvannak, ezek összhangja adja a szép élményét, kielégíti a szépségigényt is, s csak ezzel együtt elégíti ki a használati tárgy az ember alkotásigényét. Évezredeken keresztül így dolgozott, alkotott a nép, a tömegek, a szegények. A hozzáférhető anyagokból kikísérletezte a legalkalmasabbat, a legegyszerűbb eljárásokat, a legcélszerűbb formákat, melyek kielégítették szépérzékét. A néphagyomány e tapasztalatok tárháza, nemzedékről nemzedékre szállt tovább, hagyományozódott és állandóan alakult a változó igényekhez és lehetőségekhez alkalmazkodva. A szakosodás, a specializálódás a haladás velejárója, — ezt a gondolatot már érintettük. Ugyanúgy cselekvéseink egyre tudatosabbak, egyre szervezettebbek lesznek, az elemi, a spontán megnyilatkozásokkal szemben. Ennek a kétségtelenül igaz gondolatnak az értelmezésénél azonban vigyáznunk kell, mert igen gyakran ösztönösnek, spontánnak, eleminek nevezzük azt is, ami nem az. A népművészetet is. Az állandóan jelenlévő környezetnek is van nevelő, tanító, árformáló hatása, alakító ereje. Például a népdal, a néptánc — ahogy egy-egy ember éneklésében, táncában megnyilvánul, megfigyelhető, érzékelhető lesz, semmi esetre sem spontán, elemi, közvetlen megnyilatkozása az oly sokszor misztifikált népléleknek, hanem egy megtanult, elsajátított műveltség része. Igaz, hogy nem iskolában, ének- és táncórán, tehát intézményesen szervezetten tanulta meg, hanem kora gyermekségétől hallgatva a hasonló énekeket, látva és próbálgatva a táncokat, látogatva a közösség dalos és táncos ünnepeit, 1088
