Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - "Költészet és valóság" Vas Istvánnal "Párbeszéd két ismeretlen között" című verséről beszélget Kabdebó Lóránt
évfordulónk nyárra esik, tehát mindig akkor, amikor Szentendrén vagyunk —, Szentendrén a mi kertünkben rengeteg rózsa terem. Eleinte el se hittem, hogy valaha akár egy rózsa is kihajt nálunk, mert akkor, amikor elkezdtük ott az életet, és vettük azt a kis telket Szentendrén, az olyan elvadult föld volt, hogy amikor meghallottam, hogy itt rózsákat akar ültetni Piroska meg Panni, a nővére, hát durván szólva, röhögni kezdtem ezen, hogy itt rózsák fognak nőni. És aztán kiderült, hogy nemcsak megtermett a rózsa, hanem hogy a fő terméke a kertnek a rózsa, mert a szentendrei föld, és különlegesen ez a mi elvadult, rossz földünk, rossz, köves, agyagos föld — ez isten tudja miért, én nem értek hozzá, nagyon jó a rózsáknak. Tényleg csodálatosak a rózsáitok. Igen. Na most persze ez nem azt jelenti, hogy nincs rettentő sok munka benne, nem az enyém, mert én, én nem dolgoztam a kerten, de hát Piroskáé, Pannié, meg egymást váltó kertészeknek a munkái. De mégis ott olyan rózsa-tobzódás van, és ez Piroskának állandó diadala és eredménye és sikere volt, és énnekem is hát elsősorban a rózsa, egyre nagyobb helyet foglalt el a verseimben. Mindig is nagyon szerettem. Ez szégyen, nem szégyen, de így van, bármennyire közhelynek számít is a rózsa. Annyira, hogy nem is olyan régen valamilyen modern esztétikai fejtegetésben olvastam, hogy ma már nem is lehet versiben leírni azt, hogy rózsák, hogy rózsa. Hát azt hiszem, ez éppen olyan elhamarkodott kijelentés, mint az, hogy Auschwitz után nem lehet költészetet csinálni. Mert költészet mindig lesz, és a költészetnek a rózsa mindig egyik legérzékletesebb és leg- szimbólikusabb szépsége lesz, ebben régi költészet és modem költészet, az angol és a perzsa költészet, a népdal és a műdal között nincsen különbség. Rózsa, az mindig beváló isteni közhely. Én nagyon szeretem, nekem sokmindent jelent, no. Hát azzal kezdtem el, hogy „megint a rózsák.” Ez Piroskának szólt. És ez igazában csak idáig alkalmi vers. Mert aztán valahogy minden eszembe jutott, és ebbe az alkalmi versbe becsúszott olyasmi, ami nem alkalmi versbe való, tehát élet és halál. Ehhez is hozzá kell tenni, hogy akkor még újdonság volt, 57- ben jelentkezett énnálam vagy énbennem az első komoly betegség, — azóta persze sokkal komolyabbakkal ismerkedtem meg. De mégis, ez volt az első nagy intés, hogy meg kell halni. Ezt írtad meg az ötven felé című versben, egy napod történetét áttekintve. Igen, ez volt a tudomásulvétele ennek. A betegségnek és hát a halál fenyegetésének. Aztán a következő évben meg Piroska igazán komolyan megbetegedett, úgy, hogy ezzel szembe kellett nézni, és hát attól fogva jóformán mindig szembe kellett nézni a halállal, és ezzel a szembenézéssel együtt jelentkezett az, hogy mégis, mégis, ameddig lehet és ahogyan lehet és, és ... hát élni. Különben ez a „megint” kezdés, egy kicsit a te jellegzetes kötőszavaidra is emlékeztet. Igen, a csak és a mégis, hát igen, a Határozók és kötőszavak, ennek az érzéskomplexusnak valamivel későbbi lecsapódása, de igaz, abban is ez van. Na hát szóval, ez után a „megint a rózsák” után jött, hirtelen föllépett bennem olyasmi, amit valaha advocatus diabolin ak neveztek, vagyis az ördög ügyvédjének, a Pokolnak, a Romlás ügyvédjének. Hát igen, „a rózsák”. De hát nem 1055
