Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)

Aztán símaik, a bortócsás asztalra borulva, mert eszükbe jut az olasz lány, akit megerőszakoltak, meg a bersaglieri, akinek hasába vágták a szuronyt, meg a barátjuk, ahogy a kifordult beleit nézte összegörnyedve a szürke dolomitsziklán.

Ök „a fiatalember”, aki „az elmúlt éjszaika katonai Frommerpisztollyal főbelőtte magát a Városligetben”; ők „a megszökött segédfogalmazó”, akit „Monte-Carlóban letartóztatott a rendőrség, miután az elsikkasztott pénzt az utolsó fillérig eljátszotta a Kaszinóban”. De ők „a fanatikus fiatalemberek”, akik „fegyvert gyűjtöttek, mert kalandos betörést terveztek a csehek megszállta Felvidékre”, ők a „kommunista összeesküvők”, akiket „őrizetbe vett a rendőrség”; ők azok, akik bombát dobtak a francia követségre, de ők kémkedtek „egy szomszédos állam megbízásából”; s ők az ékszertolvaj parkettáncos az éjszakai bárban, ők a fiatal szélhámos, aki „nemlétező templomépítés céljára gyűjtött a hiszékeny emberektől”, s ők az is, aki „fényes délben követ vágott a Váci-utcai ékszerüzlet kirakatába”.

ők azok, akik nem tudják, mit kezdjenek magukkal, s a világgal, amelynek nincs szüksége rájuk.

S a második „nemzedék”, alig két-három év távolságnyira tőlük: akik nem jutottak el a hadiérettségiig, a frontokig, a 15, 16, 17 évesek, akikről ezt írja az Üj Nemzedék 1919 októberében: „Vöröskatonák, politikai megbízottak, direktóriumi tagok, sőt Lenin-fiúk is kerültek ki közülük. Az agitátorok túlnyomó része iskolásfiú volt.” Így van persze, és mégsem így: a júniusi ellen- forradalom idején a Ludovika-épület ablakaiból 16—17 éves növendékek lőnek a 16—17 éves vörösőrökre.

Előttem egy könyvecske, a 20-as években adták ki, valószínűleg a szerző költségén: a nagyváradi honvéd hadapródiskola növendékeiről szól, ügyetlen, de nem érdektelen olvasmány, a szerző maga is részese a leírt eseményeknek. Az őszirózsás forradalom idején a gyerekek karhatalmi szolgálatot teljesítenek, próbálják lefegyverezni a hazaözönlő frontkatonákat... 1919 márciusában agitátorok hozzák a hírt, hogy „szövetségre léptünk a sokszázmillió lakosú Oroszországgal. A fiúk — „itt a második negyvennyolc!” — valamennyien belépnek a Vörös Hadseregbe, csukaszürkére és tányérsapkára cserélik fel a kék kadétuniformist, s indul velük a szerelvény Belényes felé, a mozgásban lévő román hadsereg éllen. Tisztjeik már az úton elmagyarázzák nekik, „mi is valójában a Vörösuralom”, s a piros szalag helyébe másikat adnak, rajta a jelszó: Erdélyért! Vaskóiknál kivagoníroznak, gyalogmenetben indulnak a havasok közé. A „tűzkeresztség” vaklárma: egymásra lövöldöznek az éjszakában. Aztán kézigránátok robbannak a szerpentinen, lövések dörrennek a sűrűből. Az egyik járőr feltartóztat három román parasztlegényt, pisztolyt, gránátot találnak náluk. Davola zászlós, az elővéd parancsnoka a statárium értelmében halálra ítéli őket. Innen érdemes szó szerint idézni:

„Davola... nem akarta kínozni a szerencsétleneket, ne szenvedjenek legalább; amit elkövettek: csak a mi szemünkben halálos bűn, az övékében: dicsőség. Ezért aztán az egyikre beszélgetés közben, mintha vallatná, rásütötte pisztolyát, ami csodálatosképpen csütörtököt mondott. Az oláh legény, aki együgyű mesével kezdte kimagyarázni, hogy a kézigránátot csak úgy az úton találta, biztos mi vesztettük ■ el, mosolygott és azt mondta — Milyen tréfás a domnule... Eldörrent a második lövés is, a legény holtan bukott a földre. A második épp ily csendesen ment át a másvilágra... Csak a harmadikkal, csak vele volt baj. Sírni, jajgatni kezdett, hogy mindnyájunk szíve megesett rajta... Davola is elvesztette lélekjelenlétét... de a lövés mégis csak eldörrent... So1044