Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Csengey Dénes: A Tejút lovasa (részlet egy monodrámából)
Viola!... Viola!... Tündöklő, szerelmes ragadozómadaram! Mutasd magad a drávai vadászinak! Ö, hát az a gondolat volt mégis igaz, amelyik azt dörmbölte halántékomon, hogy inkább kardommal nyissam meg torkomat, inkább két kezemmel vájjam ki, s kutyák elébe vessem szemeim, mint hogy téged halva lássalak? Viola... Viola... Hát úgy láthatlak már mindig ezután, mint azon az órán, s azon vánkoson, melyet vörös lucsokkal tett iszamóssá köhögésed?... Csak egyet mozdulj a táncos fáklyafényiben! Csak egyszer érintsd még a homlokom! Csákod se kell, csak hangod: itt vagyok... de ha teheted, ölelj meg, ne félj, hogy a túlvilágra, szellemvárosba szülöd meg gyermekünket! Ne félj, éntőlem élő asszonyom is csak holtakat fogan! Azt a birodalmat népesítem én be, ahol csak árnyak, s igazság lakoznak, emberek közé nem jut belőlem semmi. Oda igézed szerelmem minden sóhaját. Minden mozdulása megforrósodott testemnek téged keres az örök sötétségben, általad lettem lelkek apja én! S lásd, ezért is csak szeretni tudlak, hiába nevelem haragom ellened', halál szeretője, csontváz ágyékán gyönyöröd lelő... Mutasd magadat! Vagy ha a jelet sajnálod tőlem, hát legalább ne szólj, hogy nem vagy itt! (Más hangon.) Hogy szeretett, Uram, énekelni! Virágokká bomlott a levegőben a hangja, s amikor felszámyalt, nehéz és véres századok szóltak hozzám egy szerelmes kismadárból. Az asztalunknál zengett a dávori. Ahány vitézem volt, any- nyian szerették. Egyetlen szemevillanása száz boros férfi duhaj kedvét kormányozta gyönyörűségesen szenvedő dalok medrébe. Honnan is tudhattam volna akkor, hogy csak az asszonynak öltözött halál igézhet meg így örökös veszélyben élő katonákat? (A térkép előtt áll meg, ott fogy el testéből a felcsapó vágyakozás lendülete. A falra mered. Hosszabb szünet után.) E mappa előtt álltam akkor éjjel, és tudtam, hogy ha a keserűség, mely lángoló epével töltött meg tetőtől talpig, nem emeli meg akaratom nélkül karomat, ha azon órában nem tépem le házam faláról e pokoli hazának rajzolatát, akkor az már örökre ott marad, pillantásomat sem engedve másfelé. Kegyetlen zápor verte az ablakot, alig hallottam a mellettem .álló Möller Dávid doktor szavait. Möller úgy vélte, nincs jobb alkalom ama percnél, a halál okát nékem megmagyarázni. Egy angol tűdós emberről beszélt, ki szétvágván egy eliholtnak szivét, s az erekről is késével minden húst lecsupaszítva az élet útjának nyomára bukkant. Két kamrája van, mondotta, a szívnek, egyik kilöki, másik befogadja a vért, s azután megint emennek visszaadja. De nem közvetlenül, hanem a tüdőn át, hol megtisztul az a romlott levegőtől. Hogy azért volt az élethez szennyezett, azért rohadt meg Violám drága vére, mert a tüdeje pusztult betegségben. (Közelebb lép a térképhez.) Én álltam ott, és néztem ezt a mappát. Néztem a hegyeket, a köztük terülő tágas síkságokat, melyek mindent megadhatnak, mi kell egy népnek boldog életéhez. Kékkel megvont folyók indázzák be a hazát, mint Violám gyönyörű testét a vérerek, meg pontok vannak, látod, mindenütt, s városokat jeleznek, melyeket akkor úgy képzeltem el, mint a történelemből hozzánk őseink életét hozó ereknek elmetszett végeit. És láttam ott az egész vérkeringést, asszonyom, s hazám pusztult tetemét kiterítve, és éreztem, hogy próféciát mond fölöttünk az a vékony, pösze doktor. Tudtam, hogy igaz: megrohadunk és veszünk mind magyarok, mert a reménységeinket, panaszainkat1, egész lelkünket keringető erek idegen hatalom testének szennyes tüdejébe futnak tisz1030
