Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Csengey Dénes: A Tejút lovasa (részlet egy monodrámából)
azon tanakodik éppen mindegyik, hogy elinduljon-e fejemet venni, vagy bevárja, míg a másik teszi meg. Ez a sátor meg itt a teljes Magyarország. Nem túl tágas, de mint kitűnik, elfér benne mindenki, aki nem felejtette még el, mit jelent a szó: szabadság. Kívül pedig, ez a harminc katona, ők most, Uram, a magyar hadsereg. Nincs tudomásuk arról, hogy itt időzöl, nem a te parancsodat, az enyémet lesik. Üzensz nekik valamit? Nem? Jó. Egyre megy. (Maga elé mered a földre, ahol egy kisebb portya zsákmányából válogatott mustra van elrendezve, fegyverek, ékszerek, szőnyegek, szőrmék, török zászlók, pár könyv, s egyebek.) Jó fiúk pedig, láthatod. Lelkemnek elborulását észrevéve lóra ültek parancsom nélkül is, és megnyargaltak tán egy fél megyét, hogy olyan kis török csapatra akadjanak, mellyel megütközni számuk elégséges. Jószemű legények, ki tudták választani széles e világon azt a baromfiudvarnyi síkot, melyet diadalmas győztesként elfoglalva, minden ellenséget lebíró erőmet nékem megmutathatták. Idetűzték büszkeségem épülésére, harci haragom felnevelésére ez egyetlen pogánynak fejét. Tán találták valami árokparton... vagy aluvótól loptak győzelmi jelt... De még ha nem is, mert nem így volt, tudom én. Megrohantak lesből egy falut, melyben ott rabolt néhány csellengő gyumlia. Megritkították ___ ( Fáradt, lassú mozdulattal ellöki a törökfejes kopját.) ... a töröd had szemetjét. S ennek örvendjek én... a nagyvezér feje helyett ! (Letérdel, forgatja a mustrára tett tárgyakat.) Látod, Uram, ez tetteink jutalma. A hetedhét országból való drágaságok mellett egy falusi bíró pipáját nyertük el, s azt is eldobhatjuk, mert szárát gazdája holtában átharapta... Mert magyar faluból van a zsákmány persze, honnan is volna máshonnan, amikor ellenségünket támadva csak saját földünkre, népünkre zúdulhat a tehetetlenség ellen kelt haragunk. Így tettem én is, minden győzelemmel a magam erejét kisebbítettem, s a döntő ütközetre semmi sem maradt... Ez az aranyos kupa meg itt, ez az enyém volt... Hadnagyomnak ajándékoztam, két hete se múlhatott. Most visszakaptam. Poharam előttem... De hol az élet, melyet jutalmaztam vele? ... S a Szentírás, összevérezve... Tekintsd hát, Uram! Ezen vidulhat a megkeseredett magyar vezér. Rablóktól rabolt kincseket hoznak elébem, testvérgyilkosság bizonyítékát dicsőségemre, s a mocsoktól ragadó Írást pogány zászlókkal, s a Koránnal egy kupacba hányva!... Jó fiúk, mondtam... Kedvemben akartak járni... (Feláll, s ahogy undorral elfordul a zsákmánytól, megpillantja a sátorveréskor épen hagyott nyírfacsemetét. Beledöbben a látványba, a fásultság lepereg róla, kiszabadítva megint az eleven fájdalmat.) ... Vitéz, jó fiúk... Lám, ebben is a kedvemet keresték. Nem akarták, hogy ma éjszakára elfeledjem... (Hosszú szünet, csak az eső verése a sátortetőn.) Ez a kis fa, Uram, fiam holttestében gyökerezik, kiszenvedésének napján hagyott először a sátramban hasonlót Patadhidh. Talán, hogy növekedvén mégis velem legyen... (Kitörve.) De kéz-e az az ág? Illik-e bele, fegyver, penna, vad fejét hányó paripa kantárja, vagy szerelemtől forró leány födetlen melle? Megsímogatható üstök-e a zöld lomb? Mosoly-e az a forradás a törzsön? Ha egy friss szelet a sátorajtón beeresztenék, nyikkanna-e az ágak között sírós gyerekhang? Hiszen ez csak egy lelkesincs növény, mely gyökerét magzatomnak szemgödrébe döfve, agy1028
